A helyzet az...

...hogy a virtuális élettől való eltávolodást illetően átestem annak a bizonyos rózsaszín sörényes póninak a túloldalára. Csak kicsit akartam lazítani az internet és a saját magam között évek alatt kialakult bensőséges kapcsolaton (tudod mit, drágám, holnaptól legyünk inkább csak barátok), aztán ez lett belőle. (Mert ugye olyankor mindig ez lesz belőle.)

És helyette felfrissítettem valódi kapcsolatokat, könyveket olvastam, még több filmet néztem, plusz grátiszként felfedeztem magamban olyan dolgokat, amiknek a létezéséről eddig fogalmam sem volt. (Például soha nem hittem volna, hogy képes vagyok annyira ráfüggni a sportra, hogy fizikai fájdalomként érintsen, ha esténként nem tekerhetem a biciklit 6-8 kilométeren át, vagy esetleg le kell mondanom a szokásos adag fitt-ballt. Viszont fizikailag kicsattanóbb formában vagyok, mint valaha.) A helyzet az, hogy önzőbb lettem.

Külön örömmel tölt el, hogy a Gombócforma napok múlva betölti a kettőt. (Többen állították, hogy a legkisebb gyerek ilyetén korában már egyre nő a vágy egy következő babaszag után, majd meglátom én is, és hát jelentem, hogy nálam ennek még csak halovány előjele sincsen, és szinte biztos vagyok abban, hogy nem is lesz. Sikeresen elértük a lélektani határunkat.) A legkisebb továbbra is tipikus Ikrek jegyű pasi (tudom, ezt párszor már elemeztem), folyamatosan kommentál mindent, és haverkodik mindenkivel, úgy ismeri őt az egész környék, hogy itt van az a barátságos és beszédes kisfiú, aki még a madaraknak is előre köszön. (Szia dajamb! Deje ide Áminhoz, van itt tifji! Anya, add ide netem a dajambot, medetetem tifjivej!) Olykor azon kapom magam, ahogy könyörögve kérem, hogy csak két percre fogja be azt a csücsöri száját, mert képtelen vagyok tovább reagálni a mondanivalóira.

A testvérei pedig extra hirtelenséggel lettek sokkal önállóbak, mint eddig. Mondjuk a lehető legjobbkor, mert épp a tegnapi anyák napi ünnepségen ért a hír, hogy még 3 hét óvoda, majd kezdődik a kerek 3 hónapon át tartó 24/24-es háromgyerekes itthonlét. (Emlékszem, tavaly hogy be voltam ijedve ettől, most viszont úgy érzem, hogy lazán kirázom majd a kisujjamból mind a 3 hónapot. Úgy látszik, a rendszeres mozgás jót tesz az önbizalomnak is.) Az ünnepségen egyébként a legeslegjobb a szívvirágos fa volt. Előzőleg minden gyerek lediktálta az óvónőknek, hogy milyennek látják és miért szeretik az anyukájukat, és ezeket piros papírszíveken felfüggesztették egy nagy faágra. Nonó "csak" annyit diktált, hogy "Szeretem anyát!", Ricsi viszont kicsit bővebben elemezgette a dolgot: "Anya mindig jókedvű, aranyos és sovány. Sokat játszik velünk, és elvisz mindenhová. Szeretem, mert szeretem." (A sovány részen nagyon kellett röhögnöm. Meg is kérdeztem tőle, hogy mi van, ha másképp lenne, akkor t'án nem is szeretnél, amin viszont ő röhögött. Hogy hát dehogynem, akkor is.) És még a versüket tudták (Ricsi medvés anyáknapit mondott, direkt neki tették félre), úgyhogy hiperédesek voltak mind egy szálig.

Közben a külhoni-nagyvárosi kétnapos vonatos barátnős kirándulás is szépen kirajzolódott (több jelző hirtelen nem jut eszembe), már számolom vissza a napokat, annyira mehetnékem van. Fotótúrának álcázott nosztalgiautazás lesz ez azokkal az emberekkel, akikkel a régi életemben nagyon sok időt töltöttem, és nagyon sokat utaztam mindenfelé. Aztán jöttek sorban a gyerekek, mi óhatatlanul eltávolodtunk egymástól, innen jött az ötlete ennek a csakcsajok-hétvégének.

Végezetül pedig hadd ajánljak egy igazi májusi szerelmetes filmet, kizárólag romantikus lelkületű egyéneknek. Szerintem kimondottan csajos alkotás, a legtöbb pasi baromira unná, ha csak nincs némi személyes érintettsége a történet kapcsán. Bár a férjemtől kaptam ("figyelj, találtam neked valamit, ez is olyan lehet, mint azok a Before-izék, amiket annyira szeretsz, de ezt is egyedül kell megnézned"). Félig-meddig francia is, művészfilm is, fekete-fehér is, ez neki már sok(k) lett volna a jóból. Szerintem viszont igazi remekmű, ahogy az említett Before Sunrise és Before Sunset is. (De hogy kell hozzá egy megfelelő alaphangulat, az biztos.)

For Lovers Only

Folyt. köv. majd talán valamikor.

Egoizmus vs. hétköznapi monotónia

Az íráskészségért felelős génállományomnak nem tesz túl jót a tavasz, de az is lehet, hogy csak erre kenem, ahogyan a titokzatos eredetű gyereknyűgöket szoktam az aktív fronthatásokra és/vagy a rossz bolygókonstellációkra. Alapból is az a tavasszal megbolondulós fajta vagyok, az első hóvirágok előbújásával egyidejűleg tör rám a mérgezettegér-szindróma, amikor is menni kell, bárhová, csak ki a négy fal közül. A Gombócforma abszolút partner a dologban, így általában csak annyi időt töltünk itthon délelőttönként, amennyi alatt egy egyszerűbb ebéd elkészül, ezen kívül köd előttünk és ugyanez utánunk is. Késő délután pedig még repetázunk egyet a csavargásból, hogy a testvérei nyugodt körülmények között építhessék a legóakármiket a frissen hazatért apjukkal. Jó ez így mindenkinek.

Aztán ilyenkor tavasszal szokott lenni az is, hogy belevágok mindenféle újsütetű hobbiba, aminek aztán a felét sem viszem végig. Most például szentül elhatároztam, hogy az interneten töltött időt angolnyelv-frissítésre cserélem, profi szintre fejlesztem a kapcsolatomat a fotómasinámmal, plusz leporolom a karácsonyi ajándékul kapott könyveimet. Remélem, még idejében elkaptam a hatéves itthonlét után éppen befelé fordulni és beszűkülni kívánkozó énemet, mert bizony néha már ilyen jeleket kellett észrevennem magamon. (Nem volt túl felemelő.)

És ilyenkor van még az is, hogy mindenféle utazásokról álmodozom. Szerelmes vagyok Európa történelmi városaiba (különös tekintettel a Krakkó-Bécs-Prága hármasfogatra), és szerintem a fotómasinám is hevesen bólogatna, ha tudna, nem úgy a férjem, akit szerintem a világból ki lehetne zavarni egy ilyen vonatozós-lábat térdig járós-múzeumkertes túrával. Mentségére szóljon, hogy már olyan kijelentés is elhangzott a szájából, hogy ha szeretnék, akkor menjek nyugodtan, aztán vakargassam bőszen az ujjamat azzal az exponálógombbal, majd ő addig vigyáz a gyerekekre. (Nekem van a legrendesebb férjem a világon, mondtam már? Ja, és a legrendesebb barátnőim is, mert amint szóba került a téma, azonnal ugrottak mind egy szálig, hogy szívesen velem tartanak egy kétnapos vonatos fotótúrára, úgyhogy igazán el vagyok kényeztetve, tényleg. Mondjuk a kölkek még nem adták a beleegyezésüket, de azt hiszem, hogy most kivételesen egoista disznó leszek, és nem is fogok ilyesmit kérni tőlük.)

Miközben én ezerrel a nagy tavaszi önmegvalósításomon munkálkodom, a házi medvecsapat szépen lassan kamaszodik. Medve Skywalker Richárddal például már csak Star Wars nyelven lehet kommunikálni, és az anya-fia harcok kilencven százaléka arról szól, hogy miért nem ülhet annyit a számítógép előtt, mint amennyit szeretne. Napi fél órát szokott kapni, amikor jókedvemben talál (=normálisan viselkedik), azt is csak szigorú szülői felügyelet mellett, mióta egyszer azon kaptam, hogy bebetűzte! a! gugliba!, hogy Star Wars, és mire észrevettem, már halomra ölték egymást a kliensek a youtube-on a linzerkardokkal. A húga pedig ész nélkül követi őt a Jedi-világba, meg úgy általában mindenhová. Nemrégiben például kijelentette, hogy a jövő farsangon ő rózsaszín ruhás lány Ninjago lesz rózsaszínű szamurájkarddal, amin nem tudtam, hogy sírjak vagy inkább nevessek. A Gombócformától pedig hol kitérek a hitemből, olyan kis medveterminátor lett, hol pedig elalélva hallgatom, ahogy például teljes hosszúságú locsolóverset szaval. Rájöttem, hogy ha estére megvan a megfelelő számú kilométer a lábaiban, és hagyom annyit beszélni, amennyit csak akar (leállni a járókelőkkel diskurálni, elbeszélgetni az oviban a gondnokkal és az óvónőkkel, meginterjúvolni még a kutyaszart is a járdaszegély mentén), akkor nagy gond már nem lehet.

Aki pedig még nem kezdte el nézni a Shameless-t (Szégyentelenek), annak rögvest neki kell állnia, ha jót akar magának. (Csak jelzem, hogy eléggé szabadszájú kategória, már-már vetekszik a Californication-nel (Kaliforgia), úgyhogy prűdebb személyiségjegyekkel bíró egyének csakis a saját felelősségükre fogjanak hozzá!) Két rész után garantált függőség!

Landhaus romantika

Dacok, színek, szerelmek

Minden jel arra mutat, hogy nem a levegőbe beszéltünk, amikor az egyik majdnem-virtuális barátnőmmel (kétszer már személyesen is találkoztunk) azt elemeztük hosszasan és telefonon, hogy a másfél és a kettő és fél év közötti életkor a legnehezebb, legalábbis szülői szemszögből mindenképpen. Hozzá kell tennem, hogy hatévesnél idősebb gyereke egyikünknek sincs, és öt gyerek alkotta/alkotja a statisztikai sokaság elemeit. (Tehát a nagy gyerek egyenlő nagy gondra majd visszatérünk úgy tíz év múlva.)

Talán a Gombócforma az oka annak az újsütetű kényszerképzetemnek, hogy a blogolás nem több, mint a percek két kézzel történő szanaszét szórása, helyette sokkal értelmesebben is el lehetne pazarolni a drága szabadidőt. Például megtenni a napi hatszázhetvenedik kört a kismotorral az udvaron, vagy kergetni a szomszéd fényes szőrű, kikerekedett és ennek megfelelően ellustult macskáit. Mindenesetre nem jó érzés (sőt mondhatni rossz) úgy bekapcsolni a gépet, hogy közben egy közel kétéves rángatja le rólam a ruhát, úgy cibálna kifelé a házból. ("Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam." Hagyja a hülye blogot másra, velem másszon fel a csúszdára. Nem akarom József Attilát elvicceskedni, de valahogy így van ez most nálunk.) Én pedig megyek, mászok vele és utána egész nap, mint a mérgezett egér.

Az aktuális életkori nehézségeket leszámítva viszont felettébb büszke vagyok rá. Egy csomó dolgot ellesett már a testvéreitől is, újabban például azzal kápráztat el, hogy roppantmód udvarias mindenkivel. A "téjem szépen" és a "töszöjöm" eddig is mindennaposak voltak, most pedig már úgy köszön mindenkinek, ahogy tőlünk hallja, nem csak sziázik boldognak és boldogtalannak. (Ebbe a köszönés-témába nem akarok túlságosan belemenni, számtalan fórumon és blogon volt már téma, túl sok újat úgysem tudnék írni. Nálunk nem divat a csókolomozás, ne is legyen, nem is akarom. Szépen és udvariasan köszönünk mindig az adott napszaknak megfelelően, és hát akinek ez nem tetszik, az annyit sem érdemel, hogy legközelebb egy sziát kapjon. Negatív élményünk összesen egyszer volt, amikor a régi kukkolós szomszéd egymás után kétszer ráripakodott az akkor kétéves Ricsire olyan formán, hogy "mondd meg anyukádnak, hogy tanítson meg normálisan csókolomot köszönni" (jelzem, ott álltam mellette), én pedig szépen, tagoltan és jó hangosan közöltem ott helyben a megszeppent gyerekemmel, hogy "Ricsikém, ennek a néninek holnaptól egyáltalán nem kell köszönni". És szemrebbenés nélkül lennék most is ekkora tapló, ha bárki beszólna ilyesmi miatt egy kicsi gyereknek.) De mondom, nekünk ezen az egy eseten kívül nem volt soha rossz élményünk. Imádom, ahogy kántálja, hogy "jójeddeeet néni, jójapot óvoda, jójesztét báci".

És még nem is említettem, hogy ismét rám szakadt a 24/24-es háromgyerekes életforma, a nagyokat ugyanis ledöntötte az aktuális takonykór, sőt Nonó még egy enyhébb mandulagyulladást is beszedett mellé. Nincs velük sok gond azon túl, hogy olykor álló napon át egymást tépik, az ezzel járó hangeffekteket pedig már megszoktam. Árminnal sokkal nehezebb, mint két testvérével együttvéve. Ennek ékes bizonyítéka, hogy már nagyon-nagyon régen éreztem azt, hogy legszívesebben fellőném magam a Holdra egy kis időre, amikor velük vagyok, míg a Gombócformával kapcsolatban ez már-már napi szükséglet lenne. De tiszta szerencse, hogy van nekik egy apjuk is, aki általában emberi időben hazaér, és átveszi a stafétabotot, hogy az anyjuk legalább hetente kétszer elmondhassa, hogy a napi dobhártya-sérüléseken túl begyűjtött némi izomlázat is. (A múlt heti pilates végül nem jött össze, majd holnap. A fitt-ball helyett pedig személyzeti okok miatt kivételesen kőkemény aerobic volt, minek utánam úgy kipurcantam, hogy alig találtam meg a hazavezető utat, és két napig csillagokat láttam az izomláztól. A közérzetem viszont az egekbe szökkent, úgyhogy már csak ezért is megéri.)

Ja, és szerelmes is vagyok, az érzés a tavasszal együtt érkezett. A régi fotómasinám közel öt év hűséges szolgálat és több tízezer kattintás után nyugdíjba vonult az egyik felső polcra, és a férjem egy valódi csodagépezetet léptetett a helyébe. Szerelem volt első kattintásra. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk mi ketten. Valahogy a színek is színesebbek és az aranyeső is szebben virágzik a ház előtt általa. Ha nagy leszek, fotós leszek.

A nap mondatai

Azéjt szejetem a sá'kányokat, mejt vannak bennük kijálynők.

...

Anya, én azon gondolkodtam, hogy egy húsvéti nyuszi van-e olyan erős, hogy elbírjon egy egészen kicsi doboz legót...

...

Ez a cipő jó jám! Á'min méjete!

A tavasz leánya

NO CAMERA

Egészségmegőrzés vajúdólabdával

Egy fittball aerobic óra formájában megtörtént az ünnepélyes beavatásom a sport világába. Az igazat megvallva mindig is abba a lustadisznó-kategóriába tartoztam (bocsánat a további érintettektől), aki az "...és sportolsz valamit?" kérdésre szemrebbenés nélkül rávágja, hogy "persze, hogyne, álló napon át futok a gyerekeim után". Ami tényleg mozgás meg tényleg fárasztó, nem vitatom (hülyén is venné ki magát, ha éppen én vitatnám a magam három duracell medvéjével), de a valódi sporthoz kábé annyi köze van, mint sarki ribizlinek a jámbor élethez.

Az első órára az esélytelenek nyugalmával érkeztem, mivel mindig is ritka kétballábasnak éreztem magam. A barátnőm (aki egy kerek héttel korábban kezdte a bulit) azzal győzött meg, hogy nem színházi koreográfiát kell bemutatni, hanem szimplán csak jól érezni magunkat. Ennyi a cél, semmi több. A labdák szuperek voltak, komolyan. Az ismerkedés első perceiben nem tudtam elvonatkoztatni a szülőszobán már jó barátommá vált vajúdólabdától, merthogy ezek pontosan ugyanúgy néztek ki, csak kapaszkodók nélkül. (Öt perc próbarugózás után az ember leánya szinte már várta, hogy felhangozzék az ítélet: kismama, most már próbáljunk meg átsétálni a szülőágyra.)

És hát azt kell mondjam, hogy büszke vagyok magamra. Majdnem megállás nélkül végigcsináltam az egészet, és az a majdnem is csak azért van ott, mert az egyik bonyolultabb gyakorlatnál páran egyszerre hullottunk alá a labda tetejéről, és akkor annyira kellett röhögni, hogy alig bírtuk újra felvánszorogni a gumióriásra.

Annak viszont kissé korán örültem, hogy még csak izomlázam sem lett, mert ahogy közeledik az este, egyre jobban azt érzem, hogy egyenként fog leszakadni rólam az összes végtagom. No de ahogy mondani szokás, kutyaharapást szőrivel.

Nem véletlen találkozások

Úgy alakult, hogy be kellett mennem a (gyakorlatilag ex)munkahelyemre, hogy aláírjak egy paksamétát arról, hogy megemelték a fizetésemet. Immár hat éve nem dolgozom, így ez a része felettébb vicces volt. Meg az is, amikor az egyik kollégával felemlegettük azokat a régmúltságokat, amikor munkaidő után arról elmélkedtünk órákon át a parkolóban, hogy milyen az már, hogy nincs egy normális pasi/csaj ezen a földkerekségen, aki az utunkba akadna. (Aztán lett, neki is.)

És találkoztam azzal a kollégával is, akivel a gyerekei születését egy emberként vártuk ott mindannyian. Figyeltük a felesége egyre gömbölyödő hasát, amikor már alig pár hónapja volt hátra a szülésekig. A sors bazi nagy fintora, hogy most az életéből van hátra ugyanannyi, ha szerencséje van. Ha nincs, akkor kevesebb. És ez már baromira nem volt vicces. Tanulságként pedig főként az szolgált, hogy nem, az ember nem nehéz sorsú szerencsétlen, amikor egyszerre x darab gyerek visong a fülébe végtelen számú decibellel, és szedi mindenhonnan a 31-es és 26-os méretű koszos zoknikat, hanem a szerencse leánya, mert tudja, hogy jó eséllyel szedegetheti majd akkor is, amikor 35-ösök, 30-asok és 25-ösök lesznek egyszerre szerteszét. És nem kis dolog ez, de nem ám.

A világmegváltás átmenetileg szünetel

A kokárdás ünnepek alatt volt egy kis aranyéletünk D-vel, a nagyszülők ugyanis a teljes gyerekállományt bevállalták két teljes napra. KETTŐ TELJES NAPRA. (Hogy ez átszámítva hány hét wellnessnek felel meg, azt minden kisgyerekes szülő számolja ki maga.) Persze előtte még fullos harci díszben el kellett vonulnunk a Kossuth szoborhoz, megnézni a zászlókat és a koszorúkat. Ha már az ovis kiruccanásból kimaradtak. Richárd épp csak az alsógatyájára nem akart kokárdát tűzni, magyarázhattam én neki bőszen, hogy ebből összesen egy darab szükségeltetik, semmi több.

A csapat elvonult, nekünk pedig olyan úri mulatságokban volt részünk, hogy felállás nélkül kivégezhettük a reggelit, az ebédet és a vacsorát, sőt még barátokat is fogadhattunk, hogy nagyobb társaságban éljük ki a felnőtt nyelven beszélgetés gyönyöreit.

A maradék időben pedig majdnem megterveztük a jövőt.

Egy ideje már szó van arról, hogy a Gombócforma lassan, de biztosan nagyfiúsodik, úgyhogy el kellene dönteni, hogy akarok-e még kicsit dagonyázni a meleg és otthonos pelenkaszagban, vagy esetleg csinálnék valami érdekesebbet (és jövedelmezőbbet) helyette. Vagy inkább mellette.

Szerencsére az intuícióm sosem hagy cserben. Volt olyan nemrégiben, hogy belevágtam egy dologba, ami tetszett is, jó is volt majdnem minden tekintetben, de amikor arról ejtettünk szót, hogy akár ez is lehetne valami végleges foglalatosság, olyankor mindig ezerrel szakadtak alá az égből a jelek, és ordibálták, hogy NE, még véletlenül se. Én pedig hiszek nekik, úgyhogy nem, még véletlenül sem.

Azt hiszem, hogy a régi munkahelyemre visszamehetnék, ha ilyen terveim lennének. Nem tegnap jöttem el onnan erre a gyerekezős néhány évre, és hát zene füleimnek, hogy a mai napig visszasírnak a kollégák. No de ezt a témát egyelőre elcsomagoljuk a "Végszükség esetén betörni" felirattal ellátott képzeletbeli fiókba.

További tervek is körvonalazódtak a témában ezalatt a két gyerekmentes és kokárdaünnepes nap alatt, de egyelőre még csak annyi biztos, hogy hetente kétszer el fogok járni aerobicra az egyik barátnőmmel, még mielőtt a negyvenhez közelítő testberendezésünk teljesen megadná magát a gravitációnak.

A többi meg majd adja magát.

Hétköznapi Gombócoló

Kristálytisztán emlékszem még azokra az évekre, amikor nem voltak gyerekeim, és a másokéi iránt sem mutattam valami hatalmas érdeklődést, hogy finoman fogalmazzak. Nem tudtam velük mit kezdeni, nem tudtam, hogy szóljak hozzájuk, az erőltetett mézesmázosság meg nem az én stílusom, és akkor sem volt az. Egyetlen pici gyenge pontom viszont már a régmúltban is akadt: a kétéves forma kisfiúk. (Különös tekintettel a kockásingesekre.) Ők már akkor is helyből levettek a lábamról. Egy hat-, egy négy- és egy kétéves mellett talán nem szép dolog ilyet kinyilatkoztatni, de mentségemre szóljon, hogy akkor még nem láttam sokkal tovább a saját egoista életemnél.

Aztán úgy alakult, hogy van itt most nekem ez a majdnem kétévesem, és folyamatosan próbálom emlékeztetni magam a fent leírtakra olyankor is, amikor tomboló daccal csapja földhöz magát az utcán, és egy tapodtat sem hajlandó mozdulni se előre, se hátra, mert mondjuk nem álltunk meg megvizsgálni a huszonhatodik katicabogarat is. Vagy amikor igazságosan kiporciózom háromfelé azt az egy csomag franciadrazsét, Nonó pedig kicsen egy rózsaszínűt ennek a majdnem kétévesnek a táljából, ő pedig erre úgy vágja földhöz az egész tálat, hogy reccsen, és még harmadnap is törött drazséalkatrészek kerülnek elő a leglehetetlenebb helyekről is. (Huszonhárom másodperccel később pedig azt látja, aki látni akarja, hogy egyenként pakolja a nővére szájába azt a megmaradt néhány darabot. "Nonó, ez Á'miné! Téjsz? Tesszét!")

Viszont lehetetlenség haragudni rá. Az utcán minden második ember megáll vele haverkodni, és míg a testvéreit olykor most is emlékeztetni kell arra, hogy mikor kinek illik köszönni, ő "Szia báci! Szia néni!" felkiáltással messziről üdvözöl boldogot és boldogtalant, majd belekezd a szokásos szóáradtba: "Etettünt tacátat vízben! Otthon néztem Tomaszt! Szejetem vonatotat, autótat!" De a legtündibündibb vasárnap este volt, amikor hajmosás után közölte, hogy "anya mettöjöji dönöjű hajamat". Úgyhogy most már szemernyi kétségem sincs afelől, hogy azon a két évvel ezelőtti májusi napon, amikor ő idecsöppent ebbe a világba, a Nap bizony már átvándorolt a Bikából az Ikrek havába.

De történt egy csomó egyéb mindenféle is, csak most erről esett jól írni, a többi majd kénytelen lesz jól kivárni a maga idejét.

Most pedig utánam a képözön.

Next generation

A kora esti káosz csúcsán egyszer csak megérkezett az apai nagymamának álcázott egyszemélyes felmentő sereg, és kaptam másfél óra kimenőt. Ahogy D. mondta, szabadon kóborlásra. Elindultam hát bele a világba. (Nem világgá, ezt előzőleg megígértették velem azok, akik a zsenge koruk ellenére pontosan tudják, hogy időnként rendesen megtépázzák az anyjuk idegszálait.)

A nagy gyerekmentesség pontosan addig tartott, amíg el nem haladtam egy zsúfoltabb buszmegálló mellett. Attól kezdve erősebben jelen voltak, mint előtte az otthoni közegben. Kamasz gyerekek várták a buszt, félénkek, nagyszájúak, estlenek, nagymenők, mindenfélék. Úristen, a gyerekeim már sokkal közelebb vannak a kamaszkorukhoz, mint én az enyémhez, ha visszafelé számolok! Remélem, nem lesznek olyan hiperérzékenyek, és nem esnek majd annyit pofára, mint anno az anyjuk! Vajon képesek leszünk-e megvédeni őket minden rossztól? Hathatósan beléjük "verni", hogy soha nem állunk szóba ismeretlenekkel, nem ülünk be idegen autókba, nem dőlünk be minden kedvesnek tűnő mosolynak, és mindezt anélkül, hogy félelemben és bizalmatlanságban kelljen élniük? Mert - ahogy az egyik barátnőm szokta mondani - lehet félelemben élni, de nem érdemes. Hogy őszintén elhitessem majd valamelyik frissen összetört szívű gyerekemmel, hogy nincs itt ám a világnak a vége, még akkor sem, ha minden jel arra mutat, és hogy minden ilyen könnyáztatta mérföldkőre szükségünk van ahhoz, hogy végül  igazi élményeket leljünk. És főleg az igazi önmagunkat. Milyen kevésnek érzem én magam ahhoz, hogy mindezt jól csináljam, mindháromszor jól csináljam! Mekkora felelősség ez az egész gyerekezősdi!

Aztán a másfél órás kimenőmről még az is eszembe jutott, hogy borzasztóan hálás tudok lenni az ilyen másfél órás kimenőkért, de még a tízpercesekért is. Soha eszembe nem jut, hogy a gyerekeim ne lennének jó helyen, csak mert épp nem velem/mellettem vannak. Sokáig azt hittem, hogy ezzel kapcsolatban minden hasonszőrű nőszemély ugyanígy érez, most viszont már inkább azt, hogy az (anya)társadalom perifériáján táncikálok. Kapásból három nagymamát fel tudok mutatni a tágabb lakókörnyezetemben, aki a fél karját odaadná, ha egy-két órára rábíznák azt a hőn imádott páréves unokát. De nem lehet, mert annak a szülőanyja mellett a helye, sehol máshol. Vagy ha felvehetné végre azt a kéthónapost, de azt sem lehet, mert az effajta bensőséges cselekedet is kizárólag az anyuka privilégiuma. (És az anyai nagymamáé...) De van olyan is, akivel együtt járok kincsvadászatra a medveszőrboltba, és nem mer semmit venni azoknak a páréveseknek, mert az anyjuk úgysem adná rájuk még otthonra játszani sem. Aztán hogy azért, mert anyóstó' van, vagy azért, mert csakis újan vásárolt, 2012-es csíkos hátú katicabogaras kollekciós Nextben lehet dagasztani az udvaron a sarat, azt vastagon homály fedi.

Szóval ez a másfél óra igencsak jól jött, kedvemre parázhattam a jövő (még nem létező) problémáin, kétségbe vonhattam a szülői helytállásomat, ismerős nagymamákat sajnálhattam és értetlenkedhettem idegen anyukák viselt dolgai miatt. De ami a legfontosabb, kipihentem magam.

Égből szakadt mindenfélék

Sosem hittem volna, hogy egyszer eljön az az idő, amikor két szárítónyi ruha összeszedése, összehajtogatása és elpakolása nyeri el a nap fénypontja címet. Nőnapon például közöltem a férjemmel, hogy ha szeret, akkor nem elmosogat és elpakol, hanem leül társasozni a gyerekekkel, hogy én elmosogathassak és elpakolhassak. (Nem tudom, hogy ez a szaranyaság-skálán hány pontot ér, de szerencsére elmúlt már az a korszak, hogy ilyesmin rágódjak, így nem is érdekel.)

Utoljára talán abban a régi szép(?) időben örültem ennyire a három napos munkahétnek, amikor még a munkahelyemen dolgoztam, úgy látástól Mikulásig. Végül is a különbség csak annyi, hogy akkor a mindenféle kimutatások és az exfőnököm baromságai szívták le az agyamat, most meg a kis süvölvények, de a végeredményt tekintve forma-forma.

Nonólány még állja a sarat, de a másik kettő eléggé köhécsel. (Ricsi már kétszer járult elém egy-egy evőkanállal, hogy tekintsem meg a torkát, aztán hogy ebben mennyi volt a tényleges betegség és mennyi az oviundor, annak csak ő (lenne) a megmondhatója. Viszont annál már rafkósabb, hogy tényleg meg is mondja.) Úgyhogy akár még óvodába is mehetnének, de akkor hamarosan mindenféle légúti nyavalyát üdvözölhetnénk köreinkben, és hát hülye azért nem vagyok, inkább háromszor indulunk el naponta kacsákat etetni.

Ezzel párhuzamosan több szintem is rájárt a vis major az életterünkre. Egyik nap például arra vágódtam ki az ágyból heves szívdobogás közepette, hogy egy autó beleszáguldott a házunk oldalába, mert akkora csattanást, robajt és falrengést én még életemben nem hallottam azelőtt. Szerencsére nem autó volt, hanem megindult a hatvan centi hó lefelé a háztetőről, és ripityára aprította a terasztetőt. De akadtak egyéb finomságok is, minek utána közöltem a férjemmel, hogy vagy rosszul dolgozunk, vagy nem működik most nálunk a feng shui, ő pedig erre annyit mondott, hogy akár el is költözhetünk, ha gondolom.

Még nem tudom, hogy mit gondolok, csak annyit, hogy ingatlanokat nézegetni nekem a világ egyik legkellemesebb dolga, így a vajon_hol_szeretnénk_lakni program keretében napi 6-8 kilométereket sétálok a rongyosbundásokkal. Ha esetleg úgy alakulna. A dolog abszolút pozitív mellékhatásaként este nyolckor már úgy alszik az összes, mint a tej, és reggel hétig meg is tartják ezt a kellemes, szülőbarát szokásukat. (Hogy azok közben olyan remekbe szabott fimmel szórakoztassák magukat, mint például A Tetovált Lány. Erősen ajánlós kategória!)

Zsebmedve

A nap boldog vége

"A barátok hazakísérték Zsebibabát, aki aztán megfürdött, az ágyban megivott egy bögre meleg tejet, a mamája pedig mesét olvasott neki. Hamarosan elszenderedett.

Feladat: Olvasd el még egyszer a történetet, és jelöld meg azt a képet, ami nem illik a történethez!"

- Anya, itt már a szöveg is rossz. Ágyban tejet?! A következő feladatban meg majd azt kell megszámolni, hogy hány foga lyukadt ki Zsebibabának.