L E P K E V Á R

Férfidolog

2012-01-25T13:44:00.000+01:00

Hétköznapi sodródások

2012-01-25T08:09:00.000+01:00

Egyetlen héten belül minimum háromszor kérdezték meg tőlem (mondhatni vadidegenek), hogy mennyire nehéz az élet a népes gyerektársasággal, és hogy szerintem(?) be merjenek-e vállalni a meglévő 0-1-2 mellé még egyet. Ilyenkor szoktam elővenni a kedvesebbik mosolyomat, és a nagy közhelyeken túl olyasmit mormogni, hogy a legnagyobb különbség a 0 és az 1 között van, a többi már megy magától. További magyarázattal mindig a helyzet szolgál, a rongyosbundások ugyanis szagukról ismerik fel az efféle kérdezőket, és szaladnak hárman hatfelé, bár az igazán eltökélteket ez sem tántorítja el semmitől. A gyerekorvosnál például egy frissen szült csajnak épp ettől jött meg a kedve még minimum kettőhöz. (Mert így milyen vidám lehet az élet!)

Nekem viszont igazi teadélután lett minden délelőtt, mióta a nagyok ismét óvodába járnak. Ha épp nem dönt a mélységbe a migrén ördöge (fene ezt a sok frontot), akkor a határ egyenesen a csillagos ég. A Gombócforma kissé nehezen szokja újra a testvérei távollétét (elvonási tünetei lehetnek, mivel én nem vagyok hajlandó folyton civakodni vele), egész délelőtt hozza-viszi a cuccaikat ("Nonójé! Ricijé! Nonójé! Jicijé! Hopp, ez Ámijé!"), és amikor megunja a pakolászást és a főzőcskézést, akkor hozza a távirányítót, és letol vagy három-öt percnyi gőzmozdonyos mesét. Egyéb szóba sem jöhet. "Anya, ez tájító! Tapcojd be Tomaszt! Ámin szejeti Tomaszt!" (tapcojd = kapcsold, tájító = távirányító, Tomasz = Thomas. Eredetileg Pojasz volt, de szépen alakul.) És amikor bekapcsolom, akkor ő komótosan felhelyezkedik a kanapéra, maga mellé szedi a betyárbútort (Csücsi nevű takaró és Mam nevű plüss barnamedve), majd hálásan elrebeg egy "töszöjöm!'-öt. És utána rám se ránt vagy öt percig. (Ezt követően megjelenik egy könyvvel: "Anya, ójassz hejitoppejt!", ami magyarul annyit tesz, hogy anya olvasson neki helikopteres mesét.)

És a kettő között van időm irtó nagy dolgokon agyalni. Például majdnem úgy volt, hogy bazi nagyot fordul nálunk az élet hirtelen (hogy milyen irányba, az kizárólag nézőpont kérdése), én pedig nem tudtam, hogy örüljek neki vagy ne, aztán mire odáig jutottam, hogy már miért is ne örülhetnék, így is - úgy is kihozzuk belőle a legjobbat, addigra elcsitult az egész. Még ha nem is véglegesen.

Nyomokban medvét is tartalmazott

2012-01-23T08:45:00.000+01:00

Szép magyar tiltólista

2012-01-21T21:53:00.001+01:00

- Gyerekek! Ezerszer megkértelek már titeket, hogy ne lépjetek sáros cipővel a kinti papucsomra, mégis mindig tiszta sár a belseje! A fene egye meg, hogy ennyit nem lehet megjegyezni!

- Apa, így nem beszélünk! A fene egye meg az nagyon csúnya! Ilyet nem mondunk! Anya, hozzál is gyorsan egy papírt és egy ceruzát, hogy összeírjuk azokat a szavakat, amiket nem szabad mondani!

- Miért kellene azokat leírni...?!

- Mert meg akarom tanítani Nonónak és Árminnak is! Nonó, Ármin, figyeljetek! Soha nem mondunk olyat, hogy a fene egye meg, és olyat se, hogy a picsába, mert ezek nagyon csúnya szavak! Anya, és mi is az a harmadik, amit csak a buták mondanak? A kutyának a ööö.... mije is? A kutyának a füle...? Áá, az nem csúnya... Akkor a farka! De az se csúnya... MEGVAN! Nonó, Ármin, most nagyon figyeljetek! SOHA nem mondjuk azt sem, hogy a kutyának a f'sza!!

(Hát ezek után biztos nem fogják soha mondani... :D)

Nosztalgiatiramisu

2012-01-20T22:30:00.005+01:00

Elmondhatjuk hát, hogy felülmúltuk, amit a mesékben regélnek, miután a királyfi legyőzte a sárkánynak mind a hetedhét fejét, és magáévá tette a királylányt: három napon és három éjszakán át tartott a mulatság. Nálunk ugyanis már három hete tart a szülinapozgatás, pontosabban azóta tologatjuk a családi összeröfföket arra várva, hogy végre mindenki topon legyen. Nem akarom elkiabálni, de úgy néz ki, hogy holnap pont kerül a dolog végére. Meghívódtak a vendégek, legyártódtak az édességek (nem lesz medvetorta, nem volt kedvem pöcsölni vele), már csak két doboz krémsajt várja a hűtőben, hogy tiramisuvá reinkarnálódjon a rongyosbundásuk (de főleg az anyjuk) örömére.

Merthogy a tiramisu nekem lelki adalékanyag. Megvan annak már vagy tíz éve (de inkább mindjárt meglesz), hogy volt egy kegyetlenül félresikerült nyaram. A komplett világmindenség összeesküdött ellenem, és olyanokat kívántam, hogy bárcsak megnyílna alattam a föld, és jól eltűnnék benne, mert úgysincs most már értelme semminek. (Szerencsére nem lett igazam, de akkor ugye ezt még nem tudhattam.) Csak ültem otthon a magam csendességében, végtelenítve hallgattam Stingtől a Fragile-t*, és megállás nélkül kanalaztam befelé a Nutellát. (És ez nagyjából ki is tette a napi programot.)

Aztán egy ilyen alkalommal betoppant az egyik barátnőm, aki azonnal felmérte a helyzet komolyságát, és az üres nutellás üvegre pillantva csak ennyit mondott: "Húgom, te aztán tényleg nagyon pocsékul lehetsz, ha ebből a szarból bevágtál egy teljes üveggel. Felejtsd el, hozok én neked ennél sokkal jobb anyagot!" Majd kicsivel később beállított egy tál saját készítésű tiramisuval, és még egy barátnővel, majd hajnalig röhigcséltünk amolyan szinglicsajosan, és borzoltuk a szomszéd kedélyeit, aki utólag bevallotta, hogy akkora hangzavarral bírtunk, hogy kínjában kénytelen volt éjnek évadján Zoránt hallgatni, pedig alapból utálja.

Azt hiszem, valahol ott kezdődhetett ez a tiramisu-szerelem, ami azóta is kitart örömben-ürömben. (Bár újabban főként örömben. Tiszta szerencse, hogy akkor és ott mégsem nyílt meg az a föld.)

*Olykor befigyelt a V-Techtől a Homokba Írt Szerelem is, de ez hétpecsétes titok. Remekül lehetett bőgni rajta. Ejj, régi nem túl szép idők...

Maja prófécia

2012-01-19T11:26:00.000+01:00

forrás: e-mail

Kitört a házi zombiláz

2012-01-15T21:28:00.001+01:00

Csütörtök este arról nyühögtem telefonon az egyik barátnőmnek (aki főállásban a fiam országos cimborájának a szülőanyja), hogy közel két hete nem léptem át az utcakaput a retkes lepkehimlő miatt, úgyhogy lassan már klausztrofóbiás tüneteket produkálok. Ahogy az egyik gyerek letudta, már kezdte is a következő, nem ám egyszerre, még véletlenül sem. (Az apjuk határozottan elutasította az elmaradt ovis szülinapi torta mai legyártását is, mondván még tettekkel se kiabáljunk el semmit, előtte legalább egy napot töltsenek közösségben.)

Aztán a telefon másik végén ülők gondoltak egyet, és felajánlották, hogy a másnap délelőttöt nálunk töltik, a kölkök úgyis imádják egymást, én pedig felnőtt mondatokat intézhetek felnőtt emberekhez (vagyis csak egyhez, de ez lényegtelen) a napnak abban a szakában, amelyben ez abszolút szokatlan. Dupla élvezet. (Mi több, még némi házon kívüli program is kiutalódott, hát nem is tudom, hogy mikor éreztem ekkora kánaánnak egy OEP-es ügyintézést. Voltaképpen soha.)

Aztán meglett az ára is ennek a fene nagy boldogságnak. A két hatéves kamaszos allűrökkel tarkítva társalgott, Star Wars-ok, Pókemberek és a Clutch Powers-ek röpködtek a levegőben, mígnem a délelőtt fénypontján az országos jóbarát érzékletesen bemutatta Ricsinek, hogy neki milyen állati jó játéka van a kilenc éves nagytestvérétől...

Na, ezen a ponton tört ki nálunk a házi zombiláz, ami azóta is szakadatlanul tart. Megvallom, hogy én síkhülye vagyok ezekhez a számítógépes játékokhoz, a gépemet szinte csak netezni használom, úgyhogy eddig halovány lila fogalmam sem volt arról, hogy mi is az a Zombies vs. Plants, sőt igazából azóta sincs. Valami növényzabálós kriptaszökevényes őrület, aminek kapcsán az én nagyfiam már-már kriptába tette az a saját apját is a hétvégén, mivel gyakorlatilag másról sem beszélt. Miután az apja párszor elhajtotta azzal a szöveggel, hogy várjunk ezzel még pár évet, megkörnyékezte a lágyszívű anyját is, aki igaz, hogy hol Dexteren, hol Válaszcsapáson (Strike Back) szocializálódik, de az élőhalottas témától annyira rosszul van, hogy ha a medveszőrboltban a kezébe akad egy-egy újhullámos-vigyorgó koponyás ruhadarab, akkor méla undorral löki vissza a helyére.

Úgyhogy a fiam nem ment velem (sem) sokra, továbbra is kénytelen a hőn áhított kriptaszökevények nélkül élni, majd csak belenyugszik valahogy. De a legjobb a húga volt, aki közölte, hogy "ha apa jetöjti Jicsinek a zombis játékot, akkoj én is kéjek egy olyat, amiben józsaszín zombik eszik a vijágokat". Hát persze.

Murphy a mintaanyákat szereti...

2012-01-11T16:14:00.001+01:00

...átverni.

Az elmúlt két hónap során összesen három alkalommal viselkedtem pedáns anya módjára, és vasaltam ki a két óvodás korú gyerekem munkaruháit előző este. (A fennmaradó sokkal több napon pedig a reggeli rohanás keretében. Ennyi adrenalinlöket igazán kijár nekem is.) Aztán az lett, hogy a meghitten vasalgatós estéket követő reggelekre kivétel nélkül begyűrűzött a pillangó-hatás (hétköznapi nevén lepkehimlő), úgyhogy maradt mindenki a fenekén. A gyerekeim december közepe óta nem láttak óvodát belülről (sőt kívülről sem), úgyhogy lassan már kezd nyáriszünet-fílingem lenni, csak most nem vizes homokot takarítok az udvaron, hanem szétszórt ötmillis legóelemeket a konyhakövön. Stílusosan, laposkúszásban. (Rajtam kívül mindenkinek az a jó, ha én találom meg elsőnek.) Eddig sem állt fenn az a veszély, hogy egyszer majd rólam mintázzák a rend és az összeszedettség szobrát, most viszont szántszándékkal döntöttem úgy, hogy holnaptól trehány disznó leszek, de legalábbis nem vasalok előre.

A lepkehimlő viszont nem nagy kaland, épp azt beszéltem a héten valakivel, hogy bárcsak minden gyerekbetegség ilyen egyszerű és nyűg nélkül való lenne. Az én egy szem lányomnak is az esztétikum (hiánya) a legnagyobb problémája (mondjuk tényleg úgy néz ki szegény gyerek, mint akinek forró zsírral kenegették az arcát), de csak kibírja pár napig mindennemű lelki törés nélkül, hogy nem nézegeti magát a tükörben, elvégre már rég megmondta, hogy ő nem Hamupipőke, de nem is Hófehérke. Hát ez utóbbi most aztán tényleg nem. ("Most máj csak sima kijálynő vagyok!") A sima királynők pedig simán kipirulhatnak pár napra.

("Jicsi, most hagyjál békén, van nekem ejég bajom. Pöttös vagyok.")

Mire nem jó egy férfiing?

2012-01-10T13:28:00.001+01:00

(forrás: youtube)

Nosztalgiarészleg :)

2012-01-09T17:06:00.000+01:00

Utazás a kiflicsücsök körül

2012-01-09T11:49:00.005+01:00

Mik nem történnek (vagy ahogy Nonó mondaná, mik nem vannak), kaptam egy e-mailt valaki nevenincs ismeretlentől, amiben forrásjelöléssel ellátott fórumkivonatok voltak abban a témában, hogy bevásárlás közben (a pénztárnál történő fizetés előtt) legális dolog-e kiflicsücsköt nyomni az óbégató gyerekünk kezébe, vagy isten (avagy inkább a bolt és a törvény) ellen való súlyos vétek.

A dolgot nem nagyon tudtam/tudom hová helyezni, mivel egyrészt évek óta nem fórumoztam, másrészt soha nem vettem részt hajtépkedős virtuális vitákban (éppen elég megoldandó feladat van a való életben, nincs szükségem ennél többre, főleg nem nickháborúkra és egyéb mondvacsinált internetes baromságokra), harmadrészt pedig nekem aztán édesmindegy, hogy ki, mivel és hol eteti a gyerekeit. (Régi tapasztalat, hogy gyerekneveléssel kapcsolatos vitafórumokba amúgy sem érdemes belemenni. Olyan ez (is), mint a már-már közhelyesnek számító anyatej kontra tápszer-téma. Az egyik szerint öt csomag túró rudi is belefér a bolti nyammogásba, míg a másik szerint azonnali kétoldali kézlevágást (azt is tőből) lenne helyes törvénybe iktatni még egy kiflimorzsáért is (akkor is, ha a pénztárnál kifizetik, ami szerintem evidens), a lényeg, hogy a hozzászólók az első perctől kezdve egymást anyázzák.)

Na, tehát kitöröltem a kiflicsücskös e-mailt, aztán másnap érkezett egy újabb, majd pár nappal később (talán éppen karácsonykor) egy harmadik. Ugyanebben a témában. Végül nagy értetlenkedések közepette visszaírtam összesen három darab kérdőjelet, amire aztán jött egy kedves kérés, hogy leírhatnám erről a véleményemet, mert "biztos sokakat érdekel". (Akár lehetett volna mindjárt ezzel kezdeni. :) )

No, hát ezen ne múljon senki boldogsága (bár arra azért nem vennék mérget, hogy biztos sokakat érdekel, kiváltképp, hogy a téma sem pont tegnapi keltezésű, sőt nem is tegnapelőtti), nagyon szívesen a köz elé tárom, hogy nálunk tízből kilencszer a férjem jár vásárolni. Ennek két nyomós oka van: a munkából hazafelé jövet neki több kereskedelmi egység is útba esik, plusz klasszisokkal egyszerűbb egyedül végigszaladnia, mint nekem lenne, felszerelkezve a három gyerekkel, vagy akár eggyel. Ja, és ő - velem ellentétben :) - szemellenzővel, sallangmentesen vásárolja meg azokat a tételeket, amikre valóban szükség van, egyebek nem esnek "véletlenül" a kosárba, ami azért nem egy hátrány, valljuk be. (Én bevallom.)

A kiflicsücsköt nem tartom az ördögtől valónak, vészhelyzetben én is adtam anno valamelyik türelmetlen gyerekem kezébe, igen, még mielőtt kifizettük volna (pont ez a téma lényege), és magától értetődő, hogy a pénztárnál az volt az első, hogy szóltam. Bár ha nem szólok, nyilván akkor is látják, mivel csak egy kiflivégről beszélünk. De mint említettem, nálunk a téma már régen csak elméleti szinten mozog, így nem is akarom tovább ragozni.

Erről jut eszembe egy teljesen más jellegű Csücsi, ami nevezetesen a Gombócforma hőn szeretett és sokat emlegetett takaró-alvóstársa. Kimosni teljes képtelenség, így a testvérei szülinapjára őt egy kettes számú Csücsivel leptük meg, és félve vártuk, hogy mikor dobja félre mérgesen, hogy az nem az igazi. Nos, ez szerencsére nem történt meg (helyette örömmel visította, hogy "tettő cüci*!", vagyis elmondhatjuk, hogy a Csücsi színvilágtól és rávarrt állatfigurától függetlenül működőképes.

*A Gombócformáról akár egy külön (dicsekvős) posztot is írhatnék, mert teljesen el vagyok alélva tőle. Például:

- Gyerekek, azonnal pakoljatok össze, mert vacsorázunk! Egy, kettő!
- Hájom, néd, öt, hat, ...néd
- Árminkám, az hét.
- Hét, nóc, tijenc, tíz

Ezen túl pedig három-négyszavas mondatokban beszél, ha más mondja, el sem hiszem. Ilyen gyerekem eddig nem volt, ellenben olyanom igen, aki kettő és fél éves koráig meg sem akart mukkanni. (Gyorsan hozzáteszem, hogy azóta viszont be nem áll a lepénylesője.)

Úgyhogy most dicsekedtem.

Nagycsaládos fürdetőshow

2012-01-07T21:08:00.001+01:00

Képkomment: Az előzmények után már nem igazán bír hírértékkel, hogy megszületett a Nonó negyedik gyereke, aki kivételesen fiú, és (minő fantázia!) Szürke Mosómaci néven anyakönyvezték. (Lassan a komplett plüsskészletet a nevére veszi.)

A Star Wars-mentes szocializáció melléktünete

2012-01-04T20:58:00.000+01:00

- Anya, nagyon fáj a fejed?
- Hát eléggé. Úgyhogy megköszönném, ha egy kicsit visszavennétek a hangerőből.
- Van egy sokkal jobb ötletem! Meggyógyítalak a linzerkardommal! - majd jól odasózott a fejemre egy hosszú kartongurigával.

(De az is lehet, hogy csak a sütemény-téma emelkedett jóval a megszokott szint fölé.)

Hosszabbítás sütikkel és pöttyökkel

2012-01-04T11:48:00.000+01:00

Az év eleji dupla szülinapnak megvan az a diszkrét bája (is), hogy a konyha napokon át mindenféle édes sütialkatrésztől ragad (kiváltképp medvebarna csokikrémtől és rózsaszínű meggykrémtől, mindig az aktuális igényeknek megfelelően), ráadásul még a duplát is duplázzuk, ha már mindkét ünnepelt oszlopos tagja az óvodának. Segítségem persze minduntalan akad (na nem a cukrászdák személyében, mivel azok legjobb esetben január közepére alusszák ki az elmúlt év fáradalmait), és megpróbálok csak egészen aprókat morogni olyankor, amikor a hathatós közreműködés következtében egy-két tojás a konyhakövön leheli ki a lelkét, vagy amikor a precízen kimért tortatöltelék kétharmada titokzatos körülmények között felszívódik, és csak maszatos gyerekszájak maradnak utána.

Most sem volt ez másként. Az olyan kívánalmakat, mint az "én kojona ajakú tojtát szejetnék józsaszín kjémmej, a tetején egy cicávaj" és az "én pedig emeletes medvetortát barna krémmel", egyszerűen elengedtem a fülem mellett, mondván ha négyféle (vagy négy darab) sütit kivitelezek egy szál magam a megadott határidőkre, akkor az "azt eszed, amit kapsz" szabály fog életbe lépni, és fellebbezésnek helye nincs.

Az elsőként születettnek kedd reggelre készült el az egyes számú krémes csoda, amit az óvodás cimboráknak szántunk. Medvebarna piskóta csokikrémmel, a tetején "Ricsi 6 éves" felirattal (a színvilágot illetően engedékeny voltam). Előző este órákon át ragadt a konyha: főtt a pudingkrém, tört a tojás, és lisztes volt a kutyának a micsodája is. A kezemet csak egy helyen égettem meg (bénázás a tepsivel), a nyelvemet úgyszintén (felirat-csokikrém idő előtti kóstolása), a Mű viszont remek lett, úgyhogy ennyi veszteség belefér.

Másnap reggel, az ominózus hatodik születésnapon nagyjából ugyanakkor szedtük ki a tortát a hűtőből, mint amikor észrevettük, hogy az éjszaka folyamán az ünnepelt minimum ötezer kicsi piros pöttyöt növesztett magára testszerte, beleértve még a füle hegyét is. Szegény eléggé elkámpicsorodott, mivel már rákészült az ovis ünnepelgetésre, így bánatában reggelire felfalta a fél süteményt.

Így esik meg, hogy nálunk egy héttel tovább tart a téli szünet, és eggyel több tortát kell összehozni az eredetileg tervezettnél. Ha majd nagyon elegem lesz, akkor tiramisuba fojtom a bánatom, ahogy tavaly ilyentájt tettem. (Hát nem egy kiköpött Rubint Réka irányzat, viszont remek terápia.)

Két nap között, félúton

2012-01-03T14:42:00.001+01:00

Napok óta a születés a legnépszerűbb téma itthon, bár most nem véletlen. Megszámolni sem tudnám, hogy hányszor meséltem el nekik a születésük publikus részeit. Az érintettek rendkívül élvezik az efféle sztorizgatásokat, Ricsi például rettentően büszke arra, hogy ő az elsőszülött, és hogy olyan erős volt már a hasamban is, hogy önerőből "kirúgta a dugót". Ami egyébként igaz is. Épp leültünk egy unalmasabb thriller elé, amikor rúgott egy bazi nagyot, és azon nyomban indult is a végtelen áradat. Az apja úgy pattant fel, mint akit parittyából lőttek ki, én pedig úgy megszeppentem, és úgy elsírtam magam ijedtemben, mintha legalábbis nem tudtam volna, hogy miről van szó. De hát mégiscsak szülés, abból is az első, ráadásul két héttel a kiírt időpont előtt. Hatalmas hóban ereszkedtünk be a kórházba, majd két és fél órával és tenger szenvedéssel később átestem életem első igazi katarzisán.

...majd pontosan két évvel és egy nappal később a másodikon. Azt a történetet máig is sokat emlegetjük.

A 6. és a 4. szülinapjuk alkalmából nem is tehetnék ide ennél szebb sorokat:

"Elindított, kövér kis aranyórát,

A szerelem. Talpon paskolt a bába, pőre

Sírásod helyet foglalt az elemek közt.

Hangunk visszhangja, magasztalva jöttöd. Új

szobor.

Csupaszságod a huzatos múzeumban

Árnyat vet biztonságunkra. Állunk, üres falak.

Csak úgy vagyok anyád,

Ahogy a felhő: tükröt hullat s nézi, hogy tűnik el

Ő maga lassan a szél kezétől..."

/Sylvia Plath/

Kedves Újévi Angyalok!

2012-01-01T22:05:00.001+01:00

Vegytiszta szerencse, hogy ma sem tettem különféle betarthatatlan fogadalmakat, sőt még betarthatóakat sem. Már tegnap kiderült, hogy nagyon rossz vagyok az ilyesmiben (a hatnaposra tervezett kulináris önmegtartóztatásom alapjaiban dőlt össze a család elé tálalt virslisaláta fenséges illatára), úgyhogy ilyen előzmények után talán rossz ómen lett volna bármiféle fogadkozás. (Ideológiát azt sikeresen gyártottam hozzá: a jelenleg a béka segge alatt tartózkodó immunrendszeremet nem kellene még idióta diétákkal is ostromolni.)

No, csak azt akartam mondani, kedves Újévi Angyalok, hogy ha magamra nem is, de rátok mindenképpen számítanék az idén is. Fejben kívánság-gondolatokat listáztam (úgy, mint több türelem, nagyobb rendezettség, és olyan közhelyes, ám rendkívül fontos dolgok, mint például az összcsaládi egészség, békesség és vidámság), de végül arra jutottam, hogy csak annyit kérek, hogy az idei év se legyen rosszabb, mint a tavalyi volt. Mert akkor nagy baj már nem eshet.

És végezetül, de nem utolsó sorban, kedves Újévi Angyalok, megköszönnék nektek minden eddigit, főleg a Superman férjemet (lásd fotó) és a kutyaütő hétördög gyerekeinket, akiket az elmúlt években szállítottatok nekem/nekünk, és akikért nem győzök eléggé hálás lenni. Újabb gyermekáldást már nem igényelnénk*, helyette inkább minden olyan családba vigyétek el a születés csodáját, ahol olyan szívesen és örömmel vennék, ahogy azt mi tettük mindhárom esetben.

Légyszi nézzétek el nekem, hogy rövidke levelem kissé cukormázasra sikeredett (tettem volna inkább a hamarosan a szülinapjukat ünneplők tortájába), de a január eleje nekem már csak ilyen marad minden évben. Ígérem, a jövőben ez majd csak kivételes alkalmakkor fordul elő! (Például minden január elején.)

Szeretettel,

Lepkevár

*A családunk enélkül is folyvást szaporodik, íme egy ma reggeli párbeszéd:

- Anya, az éjszaka megszüjetett a hajmadik jányom, egy nyuszi.
- Nem mondod Nonó! Már megint? És hogy hívják?
- Most mondtam, hogy Nyuszi.
- És ki a lányok apukája?
- Hmm... mindnek más. A nyusziéja máj nem is emjékszem.

Így megy ez minálunk. :)

Ui: Kérlek csináljatok az olvasóknak is olyan évet, amilyet megálmodtak maguknak!

Virsliujjak szilveszterre

2011-12-31T17:58:00.001+01:00

Mindennemű internetes élettől távol szándékoztam tölteni az év utolsó napját, de a csillagok végül olyan szöget zárhattak be a Szaturnusszal, hogy mégis itt kötöttem ki.

A kedves családtagjaimnak délután háromkor halaszthatatlan aludnivalójuk akadt, nekem pedig maradt a bazi nagy téli csend, feltuningolva több liternyi zsúrlóteával és legalább ugyanannyi natúr sómentes zöldséglevessel. (D. kíváncsiságból megkóstolta, és csak a jólneveltségéből kifolyólag nem köpte vissza ugyanazon lendülettel. Azt mondta, hogy kertben összegyűjtögetett májusi esővíz bírhat hasonló zamatokkal.)

Minden onnan indult, hogy a héten feladtam a leckét az orvostudománynak. Se szó, se beszéd, egyik estére úgy néztem ki, mint aki épp egy teljes testes gyantázáson esett át. A dizájnos és titokzatos kiütések viharos sebességgel szaporodtak rajtam a szélrózsa minden irányába. Őszintén szólva ilyet még a gyerekeimen sem láttam soha, úgyhogy egyenes út vezetett az esti ügyletere. (Miközben Nonó sajnált, Ricsi pedig irigyelt, mert így legalább ihattam (volna) szupercsokit a kórházi automatából.)

Ezt követően naponta kijutott egy dokirandi, de igazából mindegyikük csak a hajas fejbőrét vakargatta tanácstalanul, amikor fel kellett volna állítani a diagnózist. Az első szerint allergia, a második lepkehimlőt valószínűsített (a lélek nyelve a betegség, talán a kelleténél több időt töltöttem idén a blogom társaságában, jövőre majd jobban odafigyelek), a harmadik szerint egy jó kiállású nevenincs vírus lehet a ludas. (Esetleg valami autoimmun szörnyeteg, de erre inkább ne is gondoljak. Én meg pont olyan vagyok. Alig izzott itthon a gugli.) Bármi is legyen, másnapra már lázat, sokizületi gyulladást, elefántbokákat és virsliujjakat növesztettem, a jegygyűrűm a kezemhez nőtt, pont úgy festettem, mint a terhességeim végóráiban.

Sokkal okosabb nem lettem, így - miután fél éjszakát töltöttem intim közelségben az orvosi- és természetgyógyászati szakirodalommal - reggel elcsattogtam az első drogériába, hogy a saját kezembe vegyem a gyógyulásomat a fent említett mezei zsúrló meddő hajtásai és a mindentől mentes zöldésgleves segedelmével. A terápia hatásosnak tűnik, mert míg a többiek szájsarokból kicsorduló nyállal alusszák a délutáni álmok igazát, addig én nem kerülhetek ki a pisilde ötméteres körzetéből. De ez még csak a kezdet, mert most hatnapos só- és szénhidrátmentes diétára kárhoztatom magam (a banán kivételesen szénhidrátmentesnek számít). Abból baj nem lehet, de azért lehetőleg senki ne csinálja utánam! (A gyerekeim szülinapi tortáit majd bekötött szemmel kreálom, és fényképeken fogom nézegetni.)

Ricsi meg hülyének nézett, mert egyszer sem ittam szupercsokit az automatából.

BÚÉK!

2011-12-31T12:41:00.000+01:00

Boldogat, vidámat, de legfőképpen mindenkinek olyat, amilyet megálmodott magának!

Lélektréning durrancskővel

2011-12-29T01:27:00.004+01:00

Az elsőként világra érkezett gyerekem sokkal jobban be van rezelve ettől a hatéves korra előirányzott oltástól, mint azt valaha is hittem volna. Térül-fordul, és azon kapom magam, hogy ismét arról beszélünk, sőt mióta tudja a hőn nem áhított szuri pontos idejét (ez lett volna az elmúlt nap délutánja), azóta a hangerejéből is jócskán visszavett, és olyan példátlan cselekedetekben éli ki magát, mint például magányos legózás a szoba legsötétebb zugában.

A tekintélyes gyerekszám miatt kettesben beszélgetős lélekápolásról álmodni sem lehet, így gondoltam egy nagyot, és délelőtt a hónom alá csaptam a rettegő gyereket, hogy kikapcsolódás céljából felkeressünk egy olyan árudát, ahol van kerek táska, szögletes táska, hosszú táska, rövid táska és gömbölyű táska, mégpedig olyan megfontolásból, hogy a karácsonyi ajándékul kapott vásárlási utalványomat elcseréljem egy pénztárcára. Közben beszélgettünk mindenféléről, és a végére odáig merészkedett a helyzet, hogy nem is félt már egyáltalán attól az oltástól. (A nemfélésért cserébe viszont annyit kért (volna), hogy inkább a kórház gyerekügyeletén essünk túl az akción, mert ott legalább van szupercsokis automata.)

Hazafelé jövet még gyorsban beiktattunk egy fogkrémvásárlós procedúrát is, azt a berohan-kosárba hajít-kifizet-kirohan fajtát, de a hirtelen felfedezett durrancsköveknek köszönhetően ez kissé másképp alakult... Épp egy csomag medvés sebtapaszt helyeztem volna a fogkrém mellé, amikor észrevettem, hogy a fiam már vagy tizenöt doboz gumióvszert pakolt a kosárba, és legalább ennyit a földre.

- Ricsikém, te mi a franco...
- Csssss anya, most válogatom szét az ördögös dobozokat és a simákat!
- MIT CSINÁLSZ?!
- Nekem csak azok kellenek, amiken az ördög van, mert attól majd jól megijed Ixorn herceg!
- ???
- Tudod, a gumimacikból!

A biztonsági őr és az egyik eladó csaj ekkor már dőlt a röhögéstől.

- De Ricsikém, ezek izé... sebtapaszok!
- Nem anya, te rosszul tudod. Ezek durrancskövek.
- Hogy mik?
- Durrancskövek. A gumimacik használnak ilyet. Ha közelről csapod össze őket, akkor csattannak, ha messziről akkor robbannak.
- Na figyelj, most szépen visszapakoljuk mindet a helyére, kifizetjük a fogkrémet, és már itt sem vagyunk.
- De anya, akkor legalább kettőt vegyünk, hogy megmutassam, hogy biztos durrancskő, mert én nem hiszem el, hogy sebtapasz! Csak azért mondod ezt, hogy ne kelljen megvenni! Egyáltalán miért tennének ördögöket a sebtapaszos dobozok elejére?!
- Pont azért, amiért micimackókat és helókittiket. Dísznek.

Azért a pénztárnál az "adhatok-e még valamit?" kérdésre gyorsan közölte, hogy "igen, kérek két dobozzal abból a piros dobozos ördögös durrancskőből, ami közelről durran, messziről pedig robban. Ott vannak a sebtapaszok alatti polcon, de anya nem akar nekem egyet sem venni".

Aztán egyszer csak hazaértünk (a két kisebb közben nagyanyói felügyelet alatt állt), a hatéves oltás fehérköpenyes személyzet híján elmaradt, délután ötkor pedig arra eszméltem, hogy magamnak mantrázgatom, hogy nem-fog-fájni, nem-fog-fájni, miközben az ügyeletes nővérke épp a bal farpofámba próbál beékelni egy akkora adag oltóanyagot, ami jó eséllyel egy lovat is kiütne. De ez már egy másik történet.

Beszél a tapasztalat

2011-12-27T15:07:00.000+01:00

- Anyaaa, muszáj elmenni arra szurira, amit hatéves korban adnak? Én neeem akaroook...

- Ricsikém, muszáj, de nem kell félned tőle, egy szúnyogcsípés lesz az egész. Okos nagyfiú vagy már, hidd el, hogy röhögve kibírod. De hogy megnyugodj, Ármin is pont akkor kap majd egyet.

- Jicsi, te milyen gyáva vagy! Még Á'min se szokott sí'ni, a mújtkoj játtam, ott vojtam én is, amikoj kapta. Nekem pedig most szüjetett a kettő jányom, és én sem sí'tam, pedig a szüjések azok nagyon szoktak fájni. Te pedig megijedsz egy kis ojtástó'!

Kotyvasztások ideje

2011-12-25T23:18:00.001+01:00

Úgy két hónapja (a harminc fokos októberi kánikulában) kiszámoltam, hogy idén karácsonykor majd úgy állnak a bolygók és az élethelyzetek, hogy minden adva lesz a lehető legnyugodtabb ünnepelgetéshez. Nem lesz hatalmas hasam (ld. hat és négy évvel ezelőtt), nem lesz folyamatosan anyamellre kívánkozó gyerekem (ld. tavaly ilyenkor, mert hát valljuk be, hogy egy tágabb családi összeröffön igen kellemetlen tud lenni két blúztépegetős kis kéz), és egy kisebb házon kívül megejtett vacsorához sem kell több bőröndnyi pelenkával és váltóruhával nekiindulni. (Bár ez utóbbi közel sem olyan biztos, mint amennyire szeretném, hogy az legyen.) És természetesen minden ajándék már november végén ünnepi hacukába burkolózva vár a sorára valamelyik félreeső ládafiában.

A nyitó tételeket (nuku nagy has) ugye nem volt nehéz teljesíteni, mivel a gyerekszámot egy ideje már véglegesítettük. (D. azért a héten is nyomatékosan rákérdezett, hogy ugye ezer százalék, hogy nem fogom magam meggondolni, és nyugodt lélekkel vándorolhat el a kiskád a háztól, mire én nyomatékosan közöltem vele, hogy igen, mehet, de ha mégis beütne a krach (nem fog!), akkor az a műanyag babakád lenne a legkisebb megoldandó problémánk. Úgyhogy ennyiben maradtunk.) És nem azért, hogy fényezzem magam, de az ajándékok oroszlánrészét illetően is tökéletesen betartottam a kijelölt határidőt, úgyhogy elméletileg tényleg minden adva volt a napokig tartó összcsaládi punnyadáshoz.

A szentestét megelőző napon aztán arcul csapott a gondolat, hogy talán én vagyok a földkerekség egyetlen olyan (galád) nőszemélye, aki nem a gáztűzhely mellett rostokolva, pecsétes kötényben és átszellemült ábrázattal nézegeti a csendben játszadozó gyerekeit, mert a nagymamák annyit sütnek és főznek, amennyi alapesetben egy átlagos család kétheti adagja. A harmadik szememmel már láttam is a zord jövőt, amikor a felnőtt gyerekeim arról mesélnek a pszichomókusuknak, hogy igazából minden akkor kezdődött, amikor az anyjuk karácsony előtt inkább lustán vakarózott, minthogy főzött volna nekik valami istenit. És hát ekkor jött el a fagyasztóajtó feltépésének ideje, ahonnan már zökkenőmentes út vezetett a mégsem-annyira-nyugodt karácsonyig. (Bár jobban belegondolva a D. napjai abszolút idillikusak. Alighogy befejezte a lánya babaházának az összeszerelését, máris kezdhette egy végtelen számú alkatrészből álló legó létesítmény megépítését, ami azóta is folyamatban van. Lényeg, hogy jól szórakozik.)

A főzés közbeni tételek sajnos csendes gyerekek híján elmaradtak, bár igazából kötényem sincs, ami pecsétes lehetne. Az átszellemült ábrázattal azért többször is próbálkozom, de az igazat megvallva jön az már magától is.

(És most megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem azt a sok-sok minden szépet és jót, amit az olvasóktól kaptam karácsonyi ajándékul. Pont úgy a jókívánságokat és a leveleket (amiket ígérem, meg fogok majd válaszolni), ahogy azt a rengeteg ajándékot, ami mostanában érkezett. A postásunk naponta megjegyezte, hogy "amennyi kis csomagot hozok mostanában, magukat tényleg sokan szerethetik". KÖSZÖNÖM!)

2011-12-23T12:07:00.001+01:00

Bort, búzát, békességet, porszívót meg turmixgépet,
tűlevelű lóherét és békés, boldog szentestét! :)

Anya, maradj a fakanálnál! (És nézz filmet itthon!)

2011-12-22T21:56:00.003+01:00

Azt hittem, hogy teljesen természetes dolog évente egyszer kimenőt kérni, és házon kívüli programot szervezni olyan emberekkel, akik nem családtagok, hanem példának okáért barátok.

Nos, ebben (is) nagyot tévedtem. Pedig három nappal korábban bejelentettem, hogy gyerekek, anya szerda este kicsit elhúz itthonról, de tényleg csak egy olyan rövid időre, ami alatt pont lemenne a medvés Robin Hood és négy Ho-ho-ho-horgász. És igen, akkor már sötét lesz, de ennél korábban sajnos nem tudok menni, hacsak nem valami matinét szeretnék megnézni. És nem azt szeretnék.

Az apjuk kénytelen-kelletlen belenyugodott, hogy az esti műsort így egy az egyben ő nyerte meg, a vacsorához felszolgált kakaó hőfokának pontos beállításától egészen a a jóéjt-puszik kiadagolása utáni villanyoltásig. Biztos nem volt elragadtatva az ötlettől, mivel a kölkök épp hisztisebbek voltak, mint a soknapos átlag, de nem szólt semmit. Közgazdász létére nyilván ki tudja számolni, hogy az egy darab alkalom per év az igen aprócska szám, bármerről is nézzük. Bár az egyik orbitális visítás után azért vicceskedve felküldte hozzám Ricsit.

- Anya, apa azt üzeni, hogy nem mehetsz sehová, mert ordítozunk és nagyon rosszul viselkedünk.
- Mondd meg apádnak, hogy most pont a mosókonyhában vagyok, ahol én vagyok a főnök, tehát amit itt mondok, azt szentírásnak veheti. És azt mondom, hogy menni fogok.
....
- Megmondtam apának, és azt üzeni, hogy akkor most pont jó helyen vagy, akár itt is maradhatsz.

Az indulásom előtti órában aztán furcsa események történtek. Eltűnt a kocsikulcs. Eltűnt a lakáskulcs. Eltűnt a csizmám. Aztán a táskámból a pénztárcám, majd az egész táska. Áldozatul estem egy - hat éven aluliak által elkövetett - módszeres összeesküvésnek, aminek kétségkívül a marasztalásom volt a célja, bármi áron. Suszter maradjon a kaptafánál, anya pedig a fakanálnál. Vagy épp a mosókonyhában.

A programot a három csaj közül az egyik végül lemondta, a maradék kettővel pedig a film előtt fél órával tudtam csak találkozni (késtek, de nem panaszkodom, szuper nyugodt időt töltöttem addig egy könyvesboltban úgy, hogy AnnaPetit és cimboráit még csak meg sem kellett közelítenem), beszélgetésre viszont alig maradt idő. A helyzet csúcspontja pedig az volt, hogy sikerült három dimenzióban megnézni az általam valaha látott leg-leg-legszarabb filmek egyikét. (Az összes poén annyi volt, amennyit mi magunk sütögettünk el közben. De azokon legalább tényleg lehetett röhögni.)

Tényleg, maradtam volna inkább itthon, ennyi idő alatt lement volna vagy két mosás, a mozijegy árából pedig kijött volna több, mint egy fél könyv.

Ezüstpapírba csomagolt agytakarítás

2011-12-19T14:24:00.002+01:00

Azt beszéltük D-vel, hogy legalább kéthetente igazán kijárna nekünk egy (fül)rehabilitációs félnap, majd a beszédet tett követte, így mire a gyereksereg észbe kapott, már le is volt adva egy diavetítős nagyszülői estre. (Bár a valódi ok inkább az volt, hogy a rongyosbundások legidősebbike éjszakánként rendre lopakodó üzemmódba kapcsol, ami lehetetlenné teszi, hogy a karácsonyi ajándékaikat időre puccparádéba vágjuk.)

Aztán a migrén sajnos hamarabb utolért, mint az ünnepi hangulat. Hol a díszcsomagolóval néztem farkasszemet, hol valamelyik gyerek újdonsült kívánságával, de mozdulni azt nem nagyon tudtam. (Azt olvastam az okos könyveimben, hogy a migrén rendszerint az átlagon felüli intelligenciával rendelkező és túl sokat gondolkodó nők betegsége, de őszintén mondom, valahogy nem vigasztal. Egyébként voltam már komplett homeopátiás feltérképezésen is, ahol kiderítették, hogy Nux Vomica alkat vagyok (diktátor típus), ami első hallásra akkora lehetetlenség, hogy talán még az előírt bogyókat is ezért felejtem el beszedegetni. Bár elképzelhető, hogy a gyerekeim bőszen bólogatnának.)

A krízist végül rendkívüli hatékonysággal oldotta meg az Algopyrinnel nyomatott fűszeres forralt bor (ez utóbbit a helyzetre való tekintettel D. abszolút önzetlenül és együttérzőn kotyvasztotta magunknak), plusz Nirvana vagy valami hasonló relaxációs zene helyett előkereste azt a Gerorge Michael lemezt, amit valami rejtélyes oknál fogva mindig csak karácsony körül szedünk elő. A fejem tisztább lett, mint valaha, így végre csomagolhattam, ő pedig - hogy hasznossá tegye magát - Late Harvest-et olvasott fel nekem, bár előfordult, hogy át kellett vennem, mert olykor szolidan visszaköpte a bort a röhögéstől. (Ezúton is köszönöm az említett úriember kedves feleségének, hogy a pénteki posztot a férje orra alá tolta, így legalább az ő blogja is hozzánk tolódott. És hát a férjem még az enyémet sem olvasta soha ennyi ideig egyhuzamban, mint ezt.)

Vidámságos készülődést másoknak is!

Huszonkilenc év nélküle

2011-12-16T22:37:00.002+01:00

Akár azt a címet is adhattam volna, hogy "Tradicionális ajándékposzt a férjemnek", mivel egyrészt ez tényleg az lesz, másrészt pedig úgyis minden évben kap egy ilyet így karácsony körül. Meg máskor is, mert megérdemli. (És mindaddig, amíg megérdemli.)

Most nem suvickolta fényesre a lakóteret (rögvest hozzá is teszem, hogy nem is volt ilyesfajta elvárás), és a gyerekeket sem fürdette meg. Mi több, még az esti mesélés is rám várt. Ehelyett ő délután ötkor díszmagyarba (=öltöny) és parfümszmogba vágta magát, majd a kötelező jellegű céges vacsorájukra indult. (Most vagy nagyon jól nézett ki, vagy már nagyon hozzászoktam az itthoni szakadtfarmeros külleméhez, nem tudom, vagyis inkább nem foglalok állást, nehogy kitöröltesse velem a mai blogtermést, de eléggé vonzó volt az összhatás. Még valami olyan poénos ostobaságot is a fülébe csicseregtem, hogy aztán nehogy valami rámenős tűsarok elcsavarja a fejét, de mentségemre szóljon, hogy ezen csicsergés szemernyi valós aggodalmat sem tartalmazott. Öreg vagyok én már bohócnak.) Végül összesen annyiban maradtunk, hogy majd jön valamikor, és hogy érezze jól magát.

Nem egészen két óra elteltével hazajött, mondván a kajáig még úgyis van idő, inkább majd visszamegy, addig pedig segít nekem lecsapatni és lefektetni a gyerekeket. Első körben elaléltam a gesztustól, majd lassan és tagoltan közöltem vele, hogy ez szóba sem jöhet, nem fog itt nekem felgyűrt ingujjal és öltönynadrágban habot vakarni a kis visítógépek hátsójáról, nehogymár, menjen csak vissza nyugodtan.

Még elolvasott pár hírt a neten, aztán visszament, hogy egy újabb, nem egészen kétórás időtartam után újra itthon legyen, végleg. Mindig tudtam, hogy itthonülős fajta, de még így is meglepett. Gyorsan átvedlett játszós szerkóba, a kapunyitásra felébredő nagyobbik fiával még átvizsgálta párszor Magyarország térképét, majd többször is közölte, hogy itthon a legjobb. (Mi több, még seggrészegre se itta magát, ahogy ilyen összeröffökön szokás, sőt egyáltalán semmilyenre, pedig tőlem aztán nyugodtan megtehette volna. Ja, de: volt némi welcome drink kölyökpezsgő.)

Azt kell mondjam, hogy megérte kemény huszonkilenc évet várni rá, sőt nem is tudom, hogy mi volt velem abban a huszonkilencben, amíg nem ismertem. De nem is ragozom tovább, mert a végén még tényleg sztornóztatja az egészet.

Talán a kéményseprő keze is benne van...

2011-12-14T15:57:00.002+01:00

Gombóc Gasztromán Artúr egy szemhunyást sem volt hajlandó aludni, helyette inkább nekem segített főzni. Többek között így került narancsos teafilter a kész levesbe, liszttel kevert búzadara a padlóra (bár ez már mindendélelőttös dolog), és egy fél tál szunnyadó palacsintatészta is eképp locsolódott szanaszéjjel a konyhában. Az apja (általam kint felejtett) laptoptöltője pedig ismeretlen helyre távozott. Ilyen előzmények után nagyjából annyira örültem a legnagyobb káosz idején kopogtató postásnak, mint az őt megelőző kéményseprőnek, aki azt hitte, hogy az elbutult otthonülő hátébéket könnyűszerrel meg lehet vezetni. Végül aztán mégis megenyhültem a postás irányába, mert egy jó nagy dobozt hozott AJÁNDÉK felirattal, minek láttán kellemesen átsuhant a fejemen, hogy "nem tudom, hogy ki küldte, nem tudom, hogy mi van benne, de a gyerekek örülni fognak, az biztos".

És hát tényleg nem mondanám, hogy a gyerekek nem örültek a számtalan csokiba hempergetett gumimacinak és rumos kókuszgolyónak (utóbbit végül kisajátítottam, mondván hátha valódi rumot nyomtak bele, és attól maximum nekem lesz jobb, nem nekik), én viszont kifejezetten visítoztam a csomag további részének láttán. Mondtam is utána a Bajorországba szakadt barátnőmnek, hogy tudom, hogy most azt illene mondanom neki, hogy igazán nagyon kedves, de nem kellett volna (vagy valami hasonlót), de inkább maradjunk csak az "igazán nagyon kedvesnél", mert ez annyira szép, hogy a "nem kellett volna" már kimerítené a hazugság fogalmát.

(És a blogot is épp ma akartam téli szabadságra küldeni, de inkább mégsem fosztom meg a hasonszőrű táskamániásokat a vizuális élménytől.)

Csokimorzsa-guberátor

2011-12-13T12:04:00.002+01:00

Csajból van a Hold

2011-12-11T22:27:00.002+01:00

Amikor a félig kész szombati gyümölcslevesről kiderült, hogy mitől lett olyan rettenetes tárkony- és bazsalikomíze azalatt a huszonöt másodperc alatt, amíg kirohantam a kamrába, akkor bizony nosztalgiáznom kellett egy kellemeset... Voltak ugyanis idők, amikor titkon attól féltem, hogy az én egyetlen szem szendvicsgyerek-lányom észrevétlenül és teljesen elfiúsodik majd a nagy itthoni elnyomásban. Fiútestvér előtte, fiútestvér utána, legókatonák alatta, orbitális csatazajjal röpködő légiós plüssmedvék felette.

Ehhez képest...

A tárkonyos-bazsalikomos meggyleves csak a fejlődés egyik állomása. (A csaj a majdnem négyéves kis szőke fejével nem tudta elviselni, hogy egyelőre kizárólag az anyja főzhet, így amikor az látótávolságon kívül került, megdobta pár olyan cuccal a kaját, amit egyes egyedül ő választott ki.) Nem tudom, mi lehet a háttérben, talán valami feminin-robbanás, vagy korai és extra méretű női öntudatra ébredés, de hogy kissé már túlzásba esik, az biztos. Most hétvégén mondjuk pont nem volt rajta non-stop a királynő korona (egyébként még oda is abban jár, ahová a király is gyalog érkezik), viszont szombat reggel halálosan komolyan közölte, hogy az éjszaka megszületett a második babája, a Fehér Medvelány kishúga, a Rózsaszín Mosómaci. (Babáink igény híján nincsenek, úgyhogy nincs min megütközni.) A helyzet azonnal pólyáért és pelenkáért kiáltott, majd ez az örökmozgó és hétördög lány képes volt órákon át(!) ülni a pihenőszékben, és a frissen született gyerekét dajkálni. Ha más mondja, el sem hiszem. A légiós állatok persze ugyanúgy röpködtek körülötte, mint annak előtte, de őt ez egy cseppet sem zavarta.

Na, ha máskor nem is, de ilyenkor szép lassan el tudok olvadozni. Széles mosollyal belemegyek a játékba, olyankor viszont még szélesebben röhögök, amikor felteszi a kérdést, hogy "anya, ha nagy jeszek, akkoj veszej nekem ilyen józsaszín pajfümöt?", főleg mert tökmindegy, hogy milyen, akár kutyagumi szaga is lehet, a lényeg, hogy az józsaszín.

Aztán még olyan is történt, amiről azt hittem, hogy a medvefanok világában szemernyi esély sincs rá: egy kirakatban ártatlanul belefutottunk a Barbie-klánba... És hiába mutattam ám helyettük kerek babát, szögletes babát, alvós babát, cumizós babát, a popsikidobós disco-Barbie-kat (legalábbis laikusan annak láttam őket) egyik sem tudta lekörözni. Nem mondom, hogy egyszerű és rövid meccs volt, de a lényeg, hogy mind maradt az eredeti helyén. Legalábbis egyelőre...

Rázós esték netovábbja

2011-12-08T22:09:00.007+01:00

Azt, hogy a béka segge alatt pontosan még hány szint létezik, mindig olyankor tapasztalom meg a legváltozatosabb formákban, amikor magamra maradok a három gyerekkel.

Az apjuknak munka után kötelező jellegű jelenése volt(/van) a szülői házukban egy egészen másfajta munka végett, ami az én nyelvemre lefordítva pontosan annyit jelent, hogy egyedül kell levezényelnem a teljes esti szertartást. Mondhatnám lazán, hogy nem nagy ügy, kirázom a kisujjamból az egészet, de sajnos nem rázom ki. A gyerekek ugyanis meg vannak őrülve, ha nem az apjuk olvassa nekik az esti mesét, nem ő dugja a konnektorba a jegesmedvés éjjeli fényforrást, és a több felvonásos jóéjt-ölelkezések után nem ő csukja rájuk a hálószobájuk ajtaját.

Már akkor sejtettem, hogy az esténk nem lesz egy fáklyás menet, amikor vacsora után sehogy nem sikerült eltalálnom, hogy a kakaó 32,44 fokosra melegedjen. Se többre, mert akkor "anya, ez fojjjjjó, brühühühü", se kevesebbre, mert akkor "anya, ez olyan hideg, hogy megfagy a tojkom, brühühühü", a másik részről pedig jött az "anya, ugye nem igaz, hogy a mosómacikat megnyúzzák, hogy buhuhundát csihináháljanak behelőlük... brühühühü...". A meseolvasás pedig maga volt tragédia. A nagyobbak kánonban zokogtak az apjuk után, a Gombócforma pedig két kézzel verte az ajtót az apja papucsával. Olyan volt a közhangulat, mintha minimum a vietnámi háborúba indult volna, nem a saját rokonságához. Nem is részletezem... A végén már szédültem, patakokban folyt rólam a víz, majd közöltem, hogy most akkor én vagy a hideg vizes tus alá megyek, vagy világgá, döntsenek ők. A két szavazókorban lévő először lenyugodott, majd az egyes számú opciót választotta, míg a legkisebb a kiságyában szó szerint végigordította az ötperces távollétemet. (Már ha a kád és a gyerekágy közötti két méter távolságnak lehet nevezni.) Én pedig eljutottam a szaranyaság csúcsára. Minél jobban ordított, annál jobban megnyitottam a vízcsapot. Bőven elég volt közben a vizuális élmény.

Aztán magam mellé vettem az összeset, befeküdtem közéjük, és tíz perc alatt csend lett. Kifelé jövet zombi üzemmódban még elsétáltam a tükör előtt egy nagy, kék ruháskosárral a kezemben, és hajszálra úgy festettem, mint Lynette Scavo a Született Feleségekben, csak szőke helyett fekete kivitelben. Kockás ing, farmer, arca hulló csapzott haj, nyúzott ábrázat. Felemelő volt. Remélem, azért nem fogok a jelenlegi sorsára jutni.

(És nem tudom, hogy létezik-e az a mennyiségű nyugtató illóolaj, ami kompenzálná nekem az elmúlt három órát.)

Talán borotvahab is kerül a fa alá

2011-12-07T20:47:00.001+01:00

"Nonó, jól láttam?!? Te kiloptál az Ármin csomagjából egy szaloncukrot, és meg is etted?!? Szégyelld magad! Neked is hozott olyat a Mikulás, egyél abból! Ha én ilyet csinálnék, lesülne a szőrömről a képem!"

Illatok és lelkiállapotok

2011-12-07T15:21:00.006+01:00

Nem szándékoztam tovább nyújtani a lelki egészség témakörét, azonban annyi levelet kaptam a témában, mint talán még soha. A legtöbben a különböző (negatív) lelkiállapotokat gyógyító illóolajokról érdeklődtek, én pedig úgy voltam vele, hogy ha már így, akkor kiteszem ide, hátha más is hasznát veszi.

Lássuk a medvét! (Az alább illóolaj-adagok kizárólag aromalámpa vizéhez adva ajánlottak! Meginni és/vagy közvetlenül a testre kenni NEM, különösen kisgyerekeknél!)

Depresszió: 3/5 bergamott, 1/5 levendula, 1/5 limett

Stressz: 1/3 levendula, 1/3 rózsafa, 1/3 pálmarózsa

Bánat: 3/5 szantálfa, 1/5 perubalzsam, 1/5 tubarózsa

Szórakozottság: 2/5 muskotályzsálya, 2/5 rozmaring, 1/5 fodormenta

Kisebbségi érzés: 3/5 rózsafa, 1/5 benzoe, 1/5 jázmin

Borúlátás: 3/5 narancs, 1/5 bergamott, 1/5 limett

Féltékenység: 3/5 ylang-ylang, 1/5 geránium, 1/5 rózsa

Közöny: 3/5 citrom, 1/5 gyömbér, 1/5 borsikafű

Életuntság: 3/5 mandarin, 1/5 méz, 1/5 vanília

Túlingereltség: 2/5 geránium, 2/5 szantálfa, 1/5 bazsalikom

Idegesség: 2/5 muskotályzsálya, 2/5 levendula, 1/5 rózsafa

Nehezen elalvó gyermek: aromalámpa vizébe 3 csepp levendulaolaj és 2 csepp kamillaolaj. Fürdetésnél: 1 csepp levendula, 1 csepp levendula és 2 evőkanál folyékony méz a fürdővízbe. Nyugtató, lecsendesítő hatású.

Megfázás: aromalámpa vizébe 5 csepp eukaliptusz, 3 csepp borsmenta, 2 csepp kakukkfű. Kiváló légút-tisztító és fertőtlenítő hatású. (Az M betűs drogériában 300 forint körüli összegért adnak egy fél literes eukaliptuszos habfürdőt (Herbaflor Eukalyptus), nálunk most ez a sláger.)

A sor jóval tovább folytatható, most csak azokat emeltem ki, amik több embert is érinthetnek.

Épp tegnap beszélgettem egy barátnőmmel, aki a természetes gyógymódok guruja, és ő mondta, hogy a napi 1 evőkanál tiszta méz és a cékla csodákat tesz az immunrendszerrel. Mivel a céklát nem minden gyerek szereti, nekik érdemes lereszelni, és édes reszelt almával összekeverni. A fokhagymás mézet szintén csodaszerként tartják számon, csak hát azt meg is kell tudni enni.

(Mentálhigiénés címke bizonytalan időre kipipálva. :) )

(Forrás: Michael Kraus - Mindennapi Aromaterápia)

Füves poszt Mikulásra

2011-12-06T11:56:00.005+01:00

Ritkán mondok (és csinálok) ilyet, de hétvégén teljesen kikészültem. A harmadszülött a maga kőkemény másfél évével úgy döntött, hogy likvidálja a nappali alvást, és az esték sem voltak zökkenőmentesek. Az általános közhangulathoz persze a nagyobbak is hozzátettek. Non-stop hangzavar, tízcentinként éles legóalkatrészek talpba vágódása, és még (ó, problémák netovábbja!) egy rózsaszínű papírkorona is bedobta a törölközőt. Szóval állt a bál az élet minden színterén. Az apjuk már odáig jutott, hogy véletlenül összefutott a Karácsonyi Angyalokkal, akik azt üzenték az itthoniaknak, hogy ha a játékaik között továbbra is ekkora kupleráj lesz, akkor nem hogy ajándékot nem hoznak, de még a házunkat is nagy ívben elkerülik.

A játékok szelektálása egy teljes délutánon át tartott. ("Ne ordíts a fülembe, mert itt állok tőled tíz centire, és nem vagyok süket, de ha így haladunk, akkor már nem sokáig! És ha ordítva kérdezed meg, hogy biztos muszáj-e kidobni az üres medvesajtos dobozt, akkor is azt fogom mondani, hogy igen, muszáj! És nem, még mindig nem díszítünk karácsonyfát. A szerszámos állványodat viszont akkor cicomázod, amikor csak akarod, de szerintem nem kellene, mert már így is úgy néz ki, mint egy Buddha szentély. És nem, a törött műanyag bögrékre még a Fehér Medvelánynak sincs szüksége. KUKA!!") A végére szellemileg teljesen leamortizálódtam még így is, hogy a munka oroszlánrészét az apjuk végezte, miközben én a leharcolt társasjáték-dobozokba próbáltam új életet lehelni.

Játékfronton rend lett, bennem káosz és közöny. Csúnya gondolatok mászkáltak a fejemben: belefáradtam ebbe az egészbe, az elmúlt hat évem másról sem szólt, mint szaros pelenkákról, hisztikről, legópakolásról, kiszolgálásról. És ÉN vajon hol vagyok ebben az egészben? Egyáltalán jut benne hely nekem is? Pár pillanat erejéig nosztalgiával gondoltam vissza azokra az (ős)időkre, amikor a munkából hazaesve bedobtam a(z egyébként brutálisan kényelmetlen) tűsarkúmat a sarokba, és levezetésként megnéztem öt rész Szex és New York-ot a magam csendességében, mert megtehettem. (Bánatomban mikuajándék címszóval még egy doboz marcipános kockát is kiutaltam magamnak, amit aztán meg sem bírtam enni, mert már annyira elszoktam az édességektől.)

Aztán kicsit még áztatgattam magam az önsajnálat langyos pocsolyájában, majd arra jutottam, hogy ez így nem mehet tovább. Mivel a szaros pelenkák, a hisztik és a szétszórt játékok jelenleg nem opcionális lehetőségei az életemnek, hanem akkor is megmaradnak, ha a fejem tetejére állok, valami más lehetőség után kell nézni. Leírom, mire jutottam. Legyen ez egy virtuális ünnepi ajándék tőlem az olvasóknak. A piros masnit mindenki képzelje hozzá magának. :)

1. Reggel frissítő tusolás. Három perc is elég belőle, mivel nem a tisztálkodás, hanem a felfrissülés a fő célja. (Alapból este szoktam fürödni, és olyankor - ha tehetem - jó sokáig.) Ennyi időt még egy nyugtalan gyerek is kibír közben a fürdőben, már ha épp nem alszik.

2. Aromalámpás párologtatás. Erre rengeteg receptem van. Ha nincs kedvem kotyvasztani, vagy ha nincs itthon végtelen számú és fajta illóolaj, akkor csakis narancsolajat. Kiváló idegerősítő, közérzetjavító, nyugtató hatású.

3. Legalább napi egy novella. Vagy ki mit szeret. (Engem speciel elég rosszul érint, hogy az elmúlt években az egyre növekvő időhiány szinte leszoktatott az olvasásról, a könyvekről. Nagyobb lélegzetvételű regénybe már bele sem kezdek.) Ha valaki bármi miatt elégedetlen lenne az életével, olvassa el például ezt. Garantáltan szerencsésnek és boldognak fogja magát érezni utána.

4. Szorosan az előzőhöz kapcsolódik Márai Sándor gyógyító gondolatokkal telített Füves könyve. (Nem földtől elrugaszkodott, agyoncsépelt bölcsességek tára, hanem teljesen hétköznapiaké. Én úgy szoktam, hogy azt olvasom el, ahol kinyílik, mert úgy hiszem, hogy abban a percben pont arra a gondolatra van szükségem. Na jó, lehet, hogy sokaknak ez már túl spirituális, nem is muszáj így csinálni. :) )

5. Friss levegő. Alap dolog, de sokszor én is elfelejtem. Ha esik, ha fúj, ha kis piros rénszarvasok potyognak az égből, akkor is. Amikor már minden kötél szakad, akkor kihajtom az összes gyereket a szabadba, hadd fáradjanak velem együtt. (Mondjuk a téli gúnyába vágás ceremóniája is megérne egy külön misét. Tuti, hogy a háromból legalább egynek pont akkor akad halaszthatatlan pisilnivalója, amikor már tokától bokáig be van bugyolálva.)

6. Rend. A legnehezebb. Már sokszor említettem, hogy a férjemhez képest egy trehány disznó vagyok (nem mentegetőzésképp, de szingli koromban mindig rend volt körülöttem), most ketten valahogy tartunk egy átlagrendet. (Az íróasztalomat sokszor le sem merném fotózni.) Eme tekintetben néha elég nehezen viselem a folytonos törekvését, ő pedig nyilván az én nem-törekvésemet. Viszont kétségtelen, hogy ha a környezetünk rendezett, akkor a gondolataink is menthetetlenül azzá válnak. (Könyvajánló: Karen Kingston – Rend a lelke mindennek. Rongyosra olvastam.)

7. Forró tea mézzel, citrommal. A Meßmer Manana igazi gyöngyszem, ráadásul agyserkentő hatású, ami nem kifejezetten hátrány egy leharcolt, tompa agyú anyának.

8. Film-film-fim. Az esték fénypontja, vágyaim netovábbja, már ha időben elalszik a teljes aprótalpú csapat.

És végezetül talán a legfontosabb, hogy igazából hogyan is gondolunk az egész helyzetünkre. Az összeesés határán először mindig tudatosítom magamban, hogy milyen végtelenül szerencsés vagyok, amiért három tündibündi, eleven, egészséges gyerek lestrapált anyja lehetek, ezt követően pedig felteszem magamnak a nagy kérdést, hogy tényleg visszavágyom-e abba a sarokba vágott kényelmetlen tűsarkúba, és tényleg szívesebben ugrándoznék-e egy akármilyen főnök kénye-kedvére, mint a saját családoméra. A válasz mindig egyértelmű nem. Legalábbis amíg megtehetem, addig biztosan nem.

Utóirat:

Már régen írtam filmajánlót, így most gyorsan idevések kettőt, amit nem érdemes kihagyni.

Homeland. Rendívül ütős, azonnali függőséget okozó friss, ropogós sorozat. Sokan a 24-hez hasonlítják, de ez max. a folytonos magasfeszültséget illetően igaz. Jóval kevesebb málnaszörp folyik benne (sőt szinte alig), és sokkal több a dráma. Nálam 10/10-es pszicho-thriller-dráma kategória. (Mondhatnám, hogy már-már vetekszik a Dexterrel, de teljesen más stílus, nem lehet a kettőt összehasonlítani.)

Last Night. Mi történik, ha egy hosszabb ideje tartó, megállapodott kapcsolatba/házasságba besétál egy harmadik? Legyen az akár egy rámenős kolléganő, akár egy férfi a múltból. Romantikus dráma, tökéletesen hiteles alakításokkal. Engem nagyon-nagyon megfogott.

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Ha csak egynek is hasznát veszi valaki (rajtam kívül), örülni fogok, de egyéb ötleteket is szívesen veszek! :)

Szürrealista művésznő családot állít

2011-12-04T22:13:00.002+01:00

Nonó megfestette a legújabb művét (sajátos téglalap-testű emberek, stílusra valahol Spongyabob és Salvador Dali között), és rohant vele hozzám, hogy megmutassa.

- Anya, játod ezt? Ez a mi csajádunk!
- Biztos vagy benne? Számoljuk már meg együtt, hogy ezen képen hányan vannak!
- Ez a szép nagy jija színű te vagy anya! Ez a nagy zöjd pedig apa.
- Eddig oké. De eggyel több gyereket rajzoltál. (Na, már megint témánál vagyunk - gondoltam.)
- Szejintem nem több. Ez itt Jicsi, ez Á'min, ez pedig én.
- Van ott még egy. Ő kicsoda?
- Nem tudom, ő nem tudja megmondani. Biztos azéjt nem, mejt nem jajzoltam neki szájat.

Erre befutott a bátyja is.

- Nonó, ne kezdd újra! Anya megmondta, hogy nem lesz több testvérünk, kár is rajzolgatni! Ha annyira akarsz, akkor szülj magadnak. Lány vagy, megteheted!

Nonó megállapít

2011-12-03T08:51:00.002+01:00

"Ha majd nagy jeszek és szüjetik a hasambój egy baba, akkoj az szejintem kisjány jesz. Vagy kisfiú."

Hangolódó

2011-12-02T18:07:00.002+01:00

A férjem tökéletes ajándéka

2011-12-01T15:46:00.002+01:00

Ismét bizonyosságot nyert, hogy egyes dolgokat illetően felettébb képben vagyok.

A férjemnek elég nehéz jó ajándékot venni, mert meglehetősen válogatós. Egyik évben például szemrebbenés nélkül vitte vissza és cseréltette ki azt a pulóvert, amit előzőleg hatalmas körültekintéssel választottam ki neki, mert túl szűk vagy bő volt a nyaka. (Már nem emlékszem.) Neki ráadásul olyan Jolly Jokere sincs, mint nekem, így a pulóveres eset óta minden évben egy üvegbe zárt illatot kap tőlem ajándékba, ami pont kitart a következő karácsonyig. Nem mondom, hogy ezzel nem lehet mellé lőni (a finnyás fajtáját neki), de ebben eddig még nem tévedtem.

Elmentem hát az első körös illatválasztóra, mert hogy a jó munkához idő kell.

A boltos csajnak szépen elmondtam, hogy milyen fej-, szív- és alapjegyek jöhetnek számításba, plusz mik voltak azok, amik eddig átütő sikert arattak. Nem mondhatja tehát senki, hogy nem készültem. A csaj elővett vagy tíz kis papírcsíkot, és mindre fújt valamit, amivel ott helyben nem sokra mentem, mert azon túl, hogy félpercen belül tömény pasiszag lengte be a helyiséget, és a végén már mindet budiillatosítónak éreztem, képtelen voltam különbséget tenni köztük. Így hát további szagolgatás céljából zsebre vágtam, majd gondosan kiteregettem az összeset az autó anyósülésén. Gondoltam, mire mindent elintézek, addigra a fejjegy elpárolog, és sokkal egyszerűbb dolgom lesz.

Mikor kijöttem a postáról és a pékségből, újból nekiestem a csíkoknak, és mámoros ábrázattal konstatáltam, hogy megtaláltam a férjemhez tökéletesen illő illatot. Iszonyúan meg voltam elégedve magammal, ilyen rövid idő alatt még sosem végeztem. Egyre csak szagolgattam a kis fecnit, miközben elképesztően büszke voltam magamra. "De jó, ez pont olyan, amilyet szeret! Mintha csak őt szaglásznám, mintha csak rá öntötték volna! Ez annyira telitalálat, hogy akár a reklámarca lehetne a borostás képével! Imádni fogja, tuti, hogy imádni fogja!"

Aztán hirtelen sötét gyanúk fellegei tolakodtak elő... Képtelenség, hogy ennyire eltaláltam. Nem bírtam ki hazáig, előkaptam a telefont.

- Figyelj már D, muszáj megmondanod most azonnal, hogy milyen parfümjeid vannak!
- Hmmm... Nem tudod? Tőled kaptam mindet.
- Igen, de szeretnék biztosra menni. A PR és a G beugrott, de többre ne emlékszem.
- Még van a GP, amit most használok, és ennyi.
- ...

Na, vajon mi volt az én tökéletes választásom, ami "annyira illik a férjemre, mintha csak őt szaglásznám"? Hát az bizony a GP volt...

(A jó hír viszont, hogy továbbra is szaglászhatom mindennemű plusz befektetés nélkül, a karácsonyi ajándékozósdival meg majd csak lesz valami.)

Konyha(király)lány

2011-11-30T19:19:00.002+01:00

Jöttünk, láttunk, visszamennénk

2011-11-29T10:47:00.001+01:00

Miután az évfordulós kiruccanásunk első napján jól megbeszéltük a nagy semmit, a következő napon már egészen megszoktuk a gondolatot, hogy tényleg csak ketten vagyunk, és hangzavar még akkor sincs, ha egymás szavába vágunk. Főleg olyasmiket terveztünk, hogy romantikus séta keretében megkeressük a helyet, ahol D. született, majd teázunk egyet, hogy aztán újult erővel keressük a házat, ahol akkoriban laktak. Lelkesen el is indultunk a dermesztő, ködös időben, már-már lementünk a térképről, de arról a bizonyos utcanévről senki nem tudott semmit. (Mivel - mint utólag kiderült - kissé elvétettük az irányt. Teázó, kávézó, forraltborozó viszont volt dögivel. És a helyi ingatlankészletet is sikerült igen jól felmérni, ami nekünk, fanatikusoknak grátisz fakultatív program volt.)

Menet közben arról is megvilágosodtunk, hogy a gyerekeink nélkül eléggé döntésképtelenek vagyunk. Egyik este például volt egy szabad óránk, és megbeszéltük, hogy elmegyünk valami kis egyszerű, kellemes helyre vacsorázni.

- Te mit ennél szívesen?
- Nekem teljesen mindegy, csak meleg legyen, mert rohadtul fázom.
- Mit szólnál ehhez a pizzaházhoz? Szerinted mennyi idő alatt csinálják meg?
- Fogalmam sincs, de általában nem két perc. Menjünk tovább, van itt ezer hely. Csak ne a McDonald's-ba, sajtburgert otthon is tudunk enni, ráadásul pont olyat, mint itt.
- Akkor egyetértünk. Nézd csak, van itt egy kis vendéglő, bár elég elitnek néz ki.
- Igen, és ki van írva, hogy kétezer egy leves. Ezek nem normálisak.
- Na végre, gyros! Bár elég sokan vannak.
- És mi lehet bent, ha itt kint ilyen erős a kajaszag?
- Már csak fél óránk maradt. El kéne dönteni, hogy mit akarunk.
- Mindegy, mert már kesztyűben is szétfagytak a kezeim.
- Látványpékség? Süteményes? :)
- Ott nem lehet leülni. Akkor már inkább a McDonald's.
- Tőlem mehetünk oda is, bár nem vagyunk normálisak, hogy többszáz kilométer után sajtburgerre fanyalodunk.
- Hát szerintem se, de abban legalább nem csalódunk, várni sem kell rá, és meleg is van bent. Majd nem mondjuk el senkinek. Jó?

Nagyjából így adtuk elő magunkat, és az is a történeti hűséghez tartozik, hogy én voltam a kötözködő fél, D. gyakorlatilag már bárhová bement volna. Az időnk pedig kivételesen azért volt szűkebbre szabva, mert beiktattunk egy találkát is, ha már arra járunk. Mondjuk D. közben úgy gondolta, hogy nem szívesen akadályozná jelenlétével a határok nélküli női csevejt, így esett meg, hogy nélküle vágtam neki a pécsi éjszakának, vagyis inkább estének, mert tízkor már a totális kidőlés határán álltam. Viszont remek volt, mondtam is utána, hogy nem olyan rossz dolog ez a virtuális aktivitás, bármerre járunk az országban, mindenhol akad egy-két kedves ember, akikkel egyébként soha nem találkozhattunk volna.

A szállásunk igen kényelmes volt. Egyik délután annyit aludtunk, hogy utána még a hajnali négyes harangszó is ébren talált. Nemhiába, nem ehhez vagyunk szokva. Tévé is járt a szobához. Egyszer kifogtunk valami rontáslevételes műsort, ami megérne egy külön posztot... Fogtam a fejem (szó szerint), és kétpercenként benyögtem, hogy nem hiszem el, hogy ennyi idióta él ebben az országban. Bár biztos máshol is. A végén már szégyelltem magam. ("Jó napot kívánok! Julianna vagyok, 1946-ban születtem, és percenként 350+áfáért szeretném megtudni, hogy van-e rajtam rontás! Kedves Julianna! Igen, az ingám szerint határozottan van önön rontás, ami az egészségét és az anyagiakat érinti! Én most elkötöm magának, de hathavonta mindenképpen érdemes ellenőriztetni, szintén percenként 350 plusz áfáért.") Itthon sosem tévézünk, és egy újszülöttnek ugye minden új.

Igazából nem akarom elvicceskedni, első ránézésre Pécs nem véletlenül kapta meg tavaly az Európa Kulturális Fővárosa címet, és hogy mi mindent nem láttunk még, arra akkor döbbentünk rá, amikor a gyerekeknek - akik azóta is fürtökben lógnak rajtunk - elhoztuk ajándékba a Hoppla Meséit. És az is az igazsághoz tartozik, hogy nem volt olyan tízperc, amiben ne hangzott volna el köztünk, hogy "ez biztos nagyon tetszene a gyerekeknek".

A Brummogda medveország pedig - mint említettem -, hatalmas élmény volt nekünk is, amiről csakis szuperlatívuszokban tudok beszélni. Ez valójában nem bolt, hanem egy kis hangulatos művészetterápiás pszichológiai rendelő, ahol a gyerekek a saját kezű macivarrás ideje alatt regenerálhatják a lelkivilágukat. (Találtam róla egy nagyon jó írást, érdemes elolvasni.)

Közjáték

2011-11-28T11:21:00.002+01:00

“Az, hogy igazi vagy, nem attól függ, hogy miből készítettek téged. Ez egy olyan dolog, ami csak történik veled. Amikor egy gyermek hosszú időn át szeret – nem csak játszik veled, de TÉNYLEG szeret téged – akkor válsz IGAZIVÁ… Ez nem egyszerre történik meg. Fokozatosan válsz azzá. Hosszú ideig tart. Ezért nem történik meg azokkal, akik könnyen megtörnek, érdesek vagy akikkel túl óvatosan kell bánni. Általában, mire VALÓDIVÁ válsz, a szőröd legnagyobb részét “leszeretik” rólad, kiesnek a szemeid, meglazulnak az ízületeid és nagyon elkopsz. De ez mind nem számít, mert amikor egyszer már IGAZI vagy, nem lehetsz csúnya, csak azok láthatnak annak téged, akik egyébként sem értenek meg semmit.”

/Margery Williams/

Két csend között a brummogás

2011-11-25T21:33:00.001+01:00

Történt, hogy a gyerekorvostól megkaptuk a magunk elhajlási engedélyét, az érintetteket kicsit még kikértük az óvodából, leadtuk őket egytől egyig az apai nagyszülőkhöz, jóbarátokkal néhány mézes-fahéjas forralt borral töltött pohár fenekére néztük, majd a következő reggelen édes kettesben leléptünk jó messzire. Utoljára öt éve történt ilyen, a nászutunkon, azóta gyerek(ek) nélkül egy árva tapodtat sem mozdultunk semerre.

Előtte már vágtuk a centit. Ordítanak? Nem baj, majd megbeszélünk mindent, ha elmentünk. Még mindig nem alszanak? Nem baj, majd kipihenjük magunkat, ha elmentünk. Nem mozdultam ki napok óta otthonról a gyógyszertáron túl? Nem baj, majd szétsétáljuk az agyunkat, ha elmentünk.

Aztán eljött az idő, befutottunk egyenesen a D. szülővárosába, ami nem éppen a szomszédban van. Nem terveztünk sem wellnesst, sem flincet, sem flancot, kizárólag kettő darab n-y-u-g-o-d-t napot.

Aztán vajon mivel indítottunk?

Az első sétát követő esti fagyhatáron beültünk az egyik szembejövő kávézóba, lila kezekkel szorongattuk a magunk kávéját/teáját, és ki tudja, meddig nem szóltunk egymáshoz egyetlen büdös szót sem. Aztán pedig azon röhögtünk, hogy mennyire vártuk a nagy nyugodalmat, amikor majd mindent jól megbeszélhetünk, senki nem fog belevisítani, hogy kiborult a kakaó, menni kell pisilni, vagy hogy miért a kék dobozos teából lett főzve, és miért nem a sárgából. Aztán - kicsit kárörvendőn - röhögtünk még azokon, akik épp a gyerekeikkel harcoltak a nyílt színen, hogy lám, nekünk most nem kell, és még ugyanabban a pillanatban kiszámoltuk, hogy mennyi idő múlva látjuk őket újra, és az majd milyen jó lesz. (Közben felemlegettem magamban azt az egyszervolt újságcikket is, ami akkor jelent meg, amikor még javában dúltak a gyerektelen éveim, és amiben egy híres valaki arról vallott, hogy elindult a férjével a gyerekeik nélkül valahová, de már az első sarkon visszafordultak értük. És hogy én mennyire hülyének néztem ezt a nőt. Hát, mi nem fordultunk vissza, viszont most már hülyének sem nézem.)

A visszaséta még rádobott a szituációra egy lapáttal, ugyanis teljesen véletlenül (már ugye ha lennének véletlenek) szembe találtuk magunkat egy hamisítatlan (plüss)medveotthonnal, ahol volt új medve, használt medve, kerek medve, lyukas medve, szögletes medve, gömbölyű medve, és ahová tátott szájjal mentünk be a magunk harminciksz évével. A Brummogda mesebirodalomban kedélyesen elbeszélgettünk a hatalmas macikészlet gazdájával, aki főként maga készíti ezeket plüssvadakat (és aki elnéző mosollyal még azt is megosztotta velünk, hogy több ízben bolondnak nézték emiatt, mi pedig megnyugtattuk, hogy előfordult ez már másokkal is, figyelmen kívül kell hagyni, és kész).

Fotók is készültek, nem is kevés, de mivel a kártyaolvasó helyén egyelőre egy gombot, egy üveggolyót, egy szemüvegtörlőt és két hajgumit találtam, és sajnos ezek egyikével sem tudom átrakni a képeket a gépre, azok kicsit még váratnak magukra.

(folyt. köv. valamikor)

Másfél(e)

2011-11-22T21:00:00.002+01:00

Tegnap délután pontban két órakor letettem a kezemből a varrótűt az óvodás adventi vásárra készülő színes kütyükkel egyetemben, és arra gondoltam, hogy másfél évvel ezelőtt micsoda élményt osztottak le nekem az égiek. Micsoda fájdalmat és micsoda eufóriát... Az utolsó olyan élményt.

Gombóc Szépnevű Ármin (mert szerelmes vagyok a nevébe is, amit már akkor tudtam, amikor ő maga még csak pajzán gondolat sem volt) azóta úgy belesimult az életünkbe, mintha ezer éve velünk lenne. És nekem/nekünk annyira olyan, mint a testvérei, mégis teljesen más.

Talán tizenkét foga van és talán majdnem ugyanennyi kiló, de nem vagyok benne biztos. Azt viszont tudom, hogy egy folyton beszélő, született nevetős tündér, és pár hete még azt is írtam volna, hogy csak akkor görbül lefelé a szája széle, ha valami komoly bánata akad. Azóta viszont változott a helyzet, anyai pályafutásom során harmadízben üdvözölhetem a dackorszakot, ami előzetes bejelentkezés nélkül törte ránk a bejárati ajtót, és forgatja fel azóta is a napjainkat. Amikor először láttam Gombóc Őrjöngő Artúrt akcióban, saját magamon röhögve gondoltam arra a három darab időszakra, amikor a gyerekeim egészen aprók voltak, én pedig - miközben elnézegettem őket, ahogy a hatalmas 56-62-es ruházatukban büdösbogár-pozícióban aludtak - szentül meg voltam győződve, hogy belőlük sosem lesz földön fetrengős dackorszakos. Hát igen, ez van, amikor hormonok borítják az éleslátást.

De nem baj, valahogy csak túléljük ezt is, bár épp ma említettem a munkából hazatérő apjuknak, hogy mire ezek felnőnek, addig mi megőszülünk, de az is lehet, hogy hamarabb. Sőt azt is be kell vallanom, hogy ma éreztem először (miközben fél perc alatt öt évet öregedtem), hogy ha abból indulok ki, hogy csak két kezem van, akkor nem kevés a három gyerek. (Délutáni séta keretében a szomszédos kis folyócska partján időztünk, és hiába pofáztam el ezerszer, hogy nem lehet közvetlenül a vízpartra merészkedni, mert itt-ott meredek, akadt, aki egy ötméteres gallyal akart horgászni. Pedig azt hittem, hogy hatévesen már több esze van. És amíg a grabancánál fogva visszarángattam néhány keresetlen dicséret közepette (tíz másodperc), addig szőrén szálán eltűnt a húga. Mellettem a babakocsi, pár méterre a víz, mi a kavicsos járdán a padok mellett, és néhány fát leszámítva tökéletesen be lehetett látni a terepet. Tíz másodperc alatt mégis hová tűnhet itt valaki?? Eszelősen ordítottam a nevét, a bátyja szintén, és mikor már ott tartottam, hogy bárcsak megnyílna a föld alattam, mert én ezt a szituációt képtelen vagyok ép elmével elviselni, akkor röhögve előbújt a babakocsi mögül, hogy "hihihi anya, csak viccejtem". Hát, én meg jót röhögtem...)

A képen látható pancsolós-vigyorgós pedig kapott egy alvós plüssmedvét a másfeledik szülinapjára, ami egyébként teljesen véletlen (nem az alvósállat, hanem az időpont), mert a testvéreinek már a hócipőjük tele volt azzal, hogy titokban folyton az ő medvéiket lopkodta egy kis bújásra, játszásra, meg minden egyéb másra.

Szabadon tollászkodó gondolatok

2011-11-20T01:11:00.002+01:00

Amikor a kora esti nulla fokos sötétségben szétfagyott kezekkel, repedező szájjal és feltört bal lábbal róttam kitartóan a város utcáit, arra gondoltam, hogy olykor milyen kevés is elég a hétköznapi boldogsághoz. Mondhatni egyedül voltam, de mégsem, mert a jegesmedvének öltöztetett Gombócforma levegőztetés címén a babakocsiban durmolt (olyan hangosan, hogy többször megálltam körülnézni, mert azt hittem, hogy egy kutya követ, mígnem kiderült, hogy a babakocsiból érkeznek a morgó-horkantó hangok), de igazából nem sok vizet zavart. Szokatlan volt a csend, és még szokatlanabb volt, hogy minden egyes megkezdett gondolatomat végig tudtam gondolni.

Alapesetben valahogy így néz ki nálunk egy séta:

- Gyerekek, nem rohangál senki előre, mert mindenfelé jönnek-mennek az autók! Nonó, te jobbról jössz a babakocsi mellett, Ricsi, te pedig balról!
- De én nem akarok balról menni! A jobb az a jobb! Nonó engedj oda!
- NEEEM! Mindig én szoktam itt menni!
- Nehogy már ezen is összevesszetek!
- De mindig Non...
- Mejt ez az én helyem!
- Még nem is mondtam végig! Nem illik beleszólni, amíg a másik besz...
- Akkoj is ez az én hely...
- VÁRD MEG, AMÍG ELMONDOM, AMIT AKAROK!! ILLETLENSÉG KÖZBESZÓLNI!
- Jó, akkor most csend legyen, aztán Ricsi besz...
- Anya, anya! Cica! Miaumiaumiau!
- Igen Árminkám, az ott egy cica, de most Ricsi beszél.
- Tutya! Vauvauvau!
- Anya, én csak azt akartam mondani, hogy a pompomban a Gombóc Artúr két cipője is azon veszett össze, hogy a jobb cipő a jobb, vagy a bal.
- Jó, hogy mondod! Akkor biztos azt is tudod, hogy mire jutottak a végén!
- Hát... hogy egyformán jó mind a kettő.
- AKKOR??! Miért kell ezen hisztizni?
- Mert mindig Nonó...
- MEJT EZ AZ ÉN HELYEM!!
- Gyerekek, ha szemből nézzük a babakocsit, akkor pont fordítva van! ÚGYHOGY TÉMA LEZÁRVA, VAGY AZONNAL FORDULUNK VISSZA, ÉS EZ VOLT AZ UTOLSÓ, HOGY ELINDULTAM VELETEK VALAHOVÁ!

Mindezek fényében tehát igazi wellnessprogram volt nekem ez a kétórás séta (még így is, ha egy igen távoli gyógyszertár volt a cél, mivel mind a háromnak akad némi felső légúti nyavalyája, ami az alaphisztit kapásból a négyzetére emeli, ráadásul a Ricsi hangja most olyan, mint a repedt fazék, úgyhogy egy élmény hallgatni). Olyan magasröptűeken gondolkodtam, mint például levont tanulságok az idei évről, fogadalmak a következő évre (magamról, magamnak, szigorúan személyiségfejlesztő célzattal), és közben még arra is jutott időm, hogy fejben jól megkritizáljam azokat a kis majmocskákat, akik épp, hogy elfújták a szülinapi tortáikon a tíz-tizenkét gyertyát, de már vodkával és bagóval alapozzák az esti bulit a sötét kapualjakban (ők mondták, hallottam), és jajj, remélem, hogy az én gyerekeim majd nem csinálnak ilyet. (Úgy hiszem, hogy le fogom majd ültetni őket a konyhaasztalhoz, ha eljön az ideje, és a kezükbe nyomok egy-egy szál cigit, hogy tessék, itt van, kóstoljátok meg nyugodtan itt előttem, nem kell bujkálni, ha kíváncsiak vagytok rá, hogy milyen érzés büdösnek lenni.)

És miután ezt is szépen, nyugodtan átgondoltam, arra jutottam, hogy talán még lenne mivel kibővíteni a pozitív irányba terelő fogadalmaimat, már ha tényleg egy egyre jobb irányba tartó személyiség a cél...

Mire pedig azt is megállapítottam, hogy a november vége eléggé felkészületlenül talált, ideje lenne magamhoz vennem legalább egy pár kesztyűt és egy Labellot, addigra a lilára fagyott kezeimmel haza is toltam a Gombócforma szekerét a gazdájával együtt, aki a fájós torkával éjfélig csinálta itthon a szombat esti banzájt. (Lehet, hogy a vodkásüveget hiányolta.)

Lesből Támadó Horgolófonalak

2011-11-17T13:23:00.001+01:00

Így néz ki tehát, amikor behálózza ez ember lányát a színes fonaláradat, és amikor ugyanennek az embernek a lánya kissé túllő a célon... (Amiről a számtalan Pom-Pom mese után már csak a Lesből Támadó Szárítókötél jut eszembe.) És ez kb. a harmada (vagy negyede?) a teljes készletnek, de egyelőre nem sokkolnám tovább a közönséget. (Igazából eddig bírta az aksi a fotómasinában.) Úgy fest, hogy ezek már el fognak vándorolni a Meskára (első körben nincs jobb ötletem ilyen ipari mennyiségre), ezt követően pedig én vándorlok el valami horgoló-elvonóra. Persze csakis miután elkészítettem a Fehér Medvelány párnáját és takaróját, mivel az anyukája (aki főállásban az én lányom) azt kérte a karácsonyi angyaloktól. (Jobban belegondolva akkor én lennék a F.M. nagymamája? Inkább nem gondolok bele jobban. :D)

Valamivel nyolc előtt

2011-11-15T20:43:00.001+01:00

Tujafej és Tankcsapda

2011-11-14T15:10:00.004+01:00

Lassan már meg sem találom a betűket a klaviatúrán, annyira magával rántott a nagy és színes fonalgombóc-áradat. Nem tudom, hogyan lehetne ennek gátat szabni, tán ketté kéne törni az összes horgolótűt. Kezdem magam úgy érezni, mintha a saját nagyanyám lennék, aki mindig az ablak melletti horgolós (és billegős) székéből osztotta az okosságokat a családtagoknak, akiknek rövid úton tele lett az a bizonyosuk, és legszívesebben elégették volna a teljes fonalállományt.

Mondjuk itt azért még nem tartunk. Erősen visszatartó tényező, hogy a majdnem hatéves egyre több kamaszos allűrrel bír, és ilyenkor minden második kérdésem az, hogy jajj, mi lesz velünk így tíz év múlva... Most az a legújabb heppje, hogy "anya, én nem akarok óvodába járni, mert ott csak pocsékolom a drága időmet ahelyett, hogy itthon a műhelyben építeném a madárvédő golyókapkodót és a benzinszívó-szúnyogirtót". (Úgy tűnik, kicsit sok lehetett a Pom-Pom mostanában.) Szegény fiamnak szörnyűséges élete lehet a napi ötórás óvodai lét miatt (vagyis csak négy, mióta én viszem őket reggelente), nem is tudom, hogy bírja ki egyáltalán... A pajeszosra nőtt haját pedig nem engedi levágatni, mert a tujaséró vagányabb, mint a teljesen rövid, én pedig nem merem megmondani neki, hogy nekem is jobban tetszik így hosszan. Merthogy ráér még divatolni. (Blogos nyilvánosságot sem nagyon kaphatnak a képei, ahhoz külön engedély kell tőle, amit tényleg igyekszem tiszteletben tartani. Maholnap talán már nem is írhatok róla.)

A leány szimplán csak hisztis, de olyan dolgok miatt, amiktől szálanként fonom be a hajszerkezetemet. Előfordul, hogy öklendezésig bőg például azon, hogy ő nem a garázskapun akart bejönni, hanem a főbejáraton, és ilyenkor történik az, hogy tíz percig hallgatom, ahogy kabátban-sapkában hüppög váltakozó erősséggel, aztán elegem lesz, kiviszem a garázskapun, és bejövünk a főbejáraton. És ettől könny felszárad, bánat elinal, és hatalmas jókedv kerekedik. Az élet további nagy rejtélyei.

A legtöbb időt és energiát mégis a Gombócforma akarja a magáénak, aki a nulla veszélyérzetével percenként teszi próbára a testi épségét és az anyja rozoga lábakon álló idegszálait. Röviden és tömören, ha ébren van, akkor ott kell állni a sarkában, mivel a sütő érdekessége a forróságával, a képeskönyvé pedig a magasságával nő egyenes arányban. Nem egyszer kellett már leszedni a nővére (szintén rozoga lábakon álló) babakonyhája tetejéről, viszont továbbra is pontosan tudja, hogy ha kinyit egy könyvet mondjuk a madaraknál, és elkezdi mondani, hogy papajáj és baboly, akkor az anyja elalél, és a szidalmazás rögvest hatalmas cuppanósokká változik.

Az anyja azért kicsit már számolja a napokat visszafelé, és esténként olyasmiket mond az apjának, hogy el sem hiszi, hogy lesz egy kettesben töltött hétvégéjük, amikor majd senki nem szól félpercenként, hogy szomjas, majd rögtön ezután pisilni kell, a pisilés után kettő perc tizennyolc másodperccel pedig már egész más dolguk akadna, miközben benzinkút se közel, se távol, a szülők pedig mondhatni kő-papír-ollóval döntik el, hogy a következő bozótosnál ki fog díszkíséretként kiszállni. Arról nem is beszélve, hogy akár Fürgerókalábakat is lehet majd hallgatni az autóban, de szerintem inkább a Tankcsapdát fogjuk, amit pontosan azóta nem hallgatunk a hat év alattiak társaságában, mióta az elsőként született a Mindig Péntek című örökzöld hallatán feltette a kérdést, hogy "anya, mit jelent az, hogy a mai pornó sztornó".

(Jut eszembe, biztos a gyerekek anyai nagyanyja is szereti a TCS-t. Volt egy eset úgy tizenéve, amikor az öcsém excsaja bedobott a postaládába egy kézzel írott TCS- dalszöveget, konkrétan a Lopott Könyvek címűt, amiről anyukám azt hitte, hogy saját kútfőből származik, és épp szívszélhüdést nem kapott, miközben olvasta. Napokig nyugtatni kellett, hogy azt tényleg nem az excsaj írta, és ne parázzon, senki nem akarja kinyírni a fiát. Mondjuk tényleg elég durva volt. :D)

A férfi, aki naponta levesz a lábamról

2011-11-09T14:27:00.003+01:00

Kivételesen nem a férjemről van szó, bár tény és való, hogy ő is képes ilyesmi tettekre. (Például amikor úgy gondolja, hogy a hetedik évfordulónk alkalmából (és öt év teljes kihagyás után) kijár nekünk egy kettesben eltöltött hétvége, és ezt meg is szervezi az első mozzanattól az utolsóig. De most tényleg nem róla akarok írni.)

A medvefülű egylet kisebb volumenű viselt dolgait igen ritkán említem. Ezzel nagyjából úgy vagyok, hogy nyilván megvan mindenkinek a saját élete, így rajtunk kívül a lőtéri ebet sem érdeklik a hétköznapi apróságok. (Magam sem tudom például, hogy melyik gyerekemnek mikor jött ki a bal felső kettese, vagy melyik hónap hanyadikán ültek fel először önállóan, amivel mondjuk párszor már jól be is égtem...)

Az én füligszájú és csigahajú Gombócformámmal kapcsolatban most mégis kivételt teszek, mivel rendre elalélok a beszélőkéjétől. Ahhoz is nehezen szoktam hozzá, hogy harmatos kora ellenére teljesen érthetően a nevén nevezi az összes családtagot, állatot és játékot (a legjobb, amikor a nővérét Nyonyónak szólítja), de tegnap különösen elgyengített, mert miután huszonhatodszorra emeltem le a konyhaasztal tetejéről, és jól megdorgáltam, hogy ezt nem szabad, mert veszélyes, akkor a nyakamba mászott, és azt mondta, hogy "Anya, anya... Ámin szejet", és megerősítésként kiutalt néhány extra nyálas cuppanósat is az orcámra. Ilyenkor van az, hogy az ember lánya még azt is negédes mosollyal tűri, ha a kis légtornász a lábánál fogva lóg alá a csillárról, és inkább alááll, hogy ha esik, akkor puhára essen. (Igen. még mindig dolgozom a kilóimon.) Egyébként lehet, hogy a kutyaütő bátyjától leste el ezt a műfogást (is), ugyanis ő az anyaengesztelés másik szakértője, akárhányszor rossz fát tesz a tűzre, már jön is, és mantrázza, hogy "Anya, szeretlek!". Előre röhögünk, amikor közelít azzal a jellegzetes átszellemült ábrázattal, D. szokta is mondani, hogy "na mindjárt kapod a fiadtól a szokásos szerelmi vallomást". Bár a Gombócforma még ezzel együtt is túltesz rajta a folyamatos közléskényszerével (tipikus Ikrek, mint korábban említettem), húsz év múlva gond nélkül kidumálja majd a csajokat a fehérneműjükből, de az is lehet, hogy hamarabb, csak én arról nem akarok tudni.

És ha már a rózsaszínű gyermeki megnyilvánulásoknál tartunk, azt is meg kell említenem, hogy a lányom a minap közölte, hogy a továbbiakban az ő neve már nem Hamupipőke Királynő, hanem csak sima Királynő. A hirtelen fordulatot úgy indokolta a kétcopfos, hogy "Anya, Hamupipőkének nem volt anyukája, de én azt akajom, hogy nekem jegyen anyukám, mejt én annyija szejetjek".

Mondja az nekem valaki ezek után, hogy a gyerekes lét csupa kín és megpróbáltatás. Ja, és azt is elárulhatná, aki szakértője a dolognak, hogy vajon miféle lélektani határ húzódik a két- és a háromgyerekes lét között, mert valami biztosan. Egy héten belül háromszor kaptam meg (amit egyébként bóknak is vehetek), hogy a gyerekeim mindig olyan rendezettek és jólöltözöttek, hogy vizuális élmény rájuk nézni, én pedig egy héten belül háromszor néztem bambán, és kérdeztem vissza, hogy hol van az leírva, hogy a kétgyerekes családok még szépek és csinosak, a többgyerekesek pedig már slamposak és rendezetlenek. Mondanom sem kell, hogy érdemleges válasszal senki nem tudott szolgálni.

...

Közben megejtettük a sorsolást is, de gyanítom, hogy ha máskor is csinálok ilyet, akkor az már véletlenszám-generátorral fog menni, mert ennyit cetlizni... Mondjuk a gyerekek élvezték, az tény. :)

gmail-nyertesek: Ivett, alomotthon (plusz egy: Doxi)
FB-nyertesek: Kozma Gaby, Magyar Nóra

A négy névből összesen egy cseng ismerősen, így megkérem az érintetteket, hogy a bal felső sarokban lévő e-mail címre küldjék el az adataikat. És ismét csak köszönöm mindenkinek!

(Update: Ivett épp most jelezte, hogy már horgoltatott magának egy piros napraforgósat, mert nem hitte, hogy nyerni fog :), így húztunk gyorsan egy újat, aki: Doxi.)

Hetedhét

2011-11-06T22:04:00.002+01:00

D. épp a gyerekeket fürdette, amikor megkérdeztem tőle, hogy emlékszik-e arra a hét évvel ezelőtti estére, ahol ott volt barát, kolléga, boldog és boldogtalan, és ami szinte mindenben pontosan olyan volt, mint az összes többi házi összeröffenés, leszámítva azt a csekélységet, hogy másnaptól kezdve mi már nem csupán kollégaként tekintettünk egymásra.

Aztán megkérdeztem azt is, hogy vajon gondolta-e volna akkor, hogy a pontosan hét évvel későbbi estén egy hasonló buli helyett az egyik gyerekével majd Angry Birds-öt játszik, a másikat a lábánál fogva húzza ki a gardróbból, mert nem fogja fel, hogy egy szál bugyi vajmi kevés november elején még akkor is, ha az történetesen rózsaszínű és hercegnős, a harmadikkal (óóó, három gyerek!) pedig közelharcot vív, mert nyolckarú polipként tiltakozik mindennemű öltöztetés ellen.

Csak mosolygott, és annyit mondott, hogy "eltelt hét év, és én még egyáltalán nem unlak", ép pedig örültem, szebb-jobb bókot nem is kaphattam volna azon az évfordulón, ami az okosok szerint vízválasztó minden kapcsolatban, és mondtam is neki, hogy "látod, milyen szerencsés vagy velem, mert gondolj bele, mi lenne, ha egy unalmas, rendszerető kis házitündért vettél volna feleségül, nem ezt a bohém és bolond nőszemélyt". Bár ez nem házassági évforduló, abból majd az ötödik lesz tizedikén. Bejön nekünk a november. (Remélem, hogy 7x7 év múlva is ezt fogom mondani.)

(Töretlen szeretettel a férjemnek, akit a saját lánya még mindig nem ismer elég jól, mert pár napja is megkérdezte e videoklip láttán, hogy ez most ugye apa napszemüvegben, és az nem tűnt fel neki, hogy az apját még sosem hallotta énekelni (sőt még napszemüvegben sem), az viszont igen, hogy honnan került rá hirtelen ennyi tetkó... :D)

Térdig a novemberben

2011-11-05T18:52:00.001+01:00

Nyáridéző napraforgós

2011-11-02T15:11:00.002+01:00

Egy igen kedves virtuális ismerős egyszer csak mobiltokot szeretett volna télire a fázós telefonjának. Azt mondta (írta), hogy neki igazából minden mindegy, csak napraforgós legyen, mert ő a napraforgók szerelmese. Én pedig annyira fellelkesültem a témától, hogy kapásból gyártottam belőle egy teljes sorozatot. Aztán pedig arra jutottam, hogy kössük össze a kellemeset a hasznossal, vagyis a már többek által pedzegetett sorsolós blogjátékot ezzel a fennmaradó négy horgolmánnyal, úgyhogy jöjjön hát az idei év utolsó játéka.

Nincs a dologgal semmi extra teendő, nulla számú rendhagyó elemmel tarkítjuk, ahogy tettük ezt korábban is. November 7-én kalapba pattannak az olvasói nevek, és az apró macimancsok kihúznak kettőt a gmail-es vendégkönyvből, majd ugyanennyit a facebook-os olvasók közül.

Egészségetekre! :)

(És nem akarok átmenni cukrosnyálasba, mert az nem az én stílusom, sőt még annyira sem, de ezúton is nagyon köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok, és hogy párszor visszarángattatok arról a pontról, ahol már úgy gondoltam, hogy talán nem is verem tovább a klaviatúrát. Még akkor is, ha nem tudtok/tudtatok róla.)

További szürreális életképek

2011-11-01T21:13:00.003+01:00

Lehet, hogy a férjem ezt élből megcáfolná, de szerintem nem vagyok egy túlságosan nyafogós csaj. Erre igen jó példa, hogy az elmúlt télen meg se kottyant a kétoldali atipusos tüdőgyulladás, amikor is kizárólag a családommal (és magammal) szemben érzett színtiszta felelősségtudat hajtott el orvoshoz, nem pedig a lét elviselhetetlen nehézsége.

Ehhez képest most az történt, hogy hajnali hatkor már nagyszülői segítséget kellett igényelnünk olyan formán, hogy mire a medvefülű népség felébred, legyen itt valaki (de könyörgöm, legyen itt valaki!), mert a kedves szüleiknek pillanatnyilag még élni is fáj. Az előzményeket inkább nem részletezem, arról csak annyit, hogy igen felemelő volt álló éjszakán át műanyag kisvödrökkel forgolódni álmatlanul az ágyban/szőnyegen/fürdőszobában (engem különösen rosszul érintett a dolog, mivel még a terhességek idején sem igényeltem ilyesmit soha), és elaludni a mellékhelyiség ajtaja előtt a kövön, mert ott lett legelőször meleg a radiátor.

Ezzel egyidejűleg ugye megvolt a Gombócforma első házon kívül töltött éjszakája is, aminek kapcsán felemlegettük D-vel azokat az "okos" véleményeket, amelyek szerint nem jó, ha a gyerekek öt-hat éves koruk alatt nem a szüleikkel egy fedél alatt töltik az éjszakát, mert akkor lelki sérültek lesznek, vagy valami ilyesmi. Hát, most megnézhettük volna magunkat, ha ennek megfelelően intéznénk a dolgainkat... Hogy mindenki jól érezte magát, az erős túlzás lenne, de a gyerekek mindenképpen. Mi pedig aludtunk egyhuzamban vagy huszonnégy órát ötperces szünetekkel. (Plusz volt egy hosszabb dexteres szünet, mert azt nem lehet kihagyni, megnéztük fekvő tetszhalott állapotban is, és megállapítottuk, hogy az az egyetlen probléma vele, hogy az ember ingerküszöbét olyan magasra tolja, hogy azt aztán egyéb kis filmecskék véletlenül sem tudják megugrani. Remélhetőleg D. Morgan barátunk sokáig járja még az éjszakákat és a nappalokat.)

Most már majdnem minden a régi, hazaszállítottuk a macicsapatot, és remélhetőleg holnap már odáig is eljutunk, hogy nem kell azt mondanom D-nek, hogy "húúú, szagold már meg ezt a bakonyi szeletet, amit anyukám ütött nekünk össze, fenséges illata van, legalább szaglásszuk, ha egyelőre nem ehetünk belőle".

Antirelaxáns őskáosz

2011-10-30T10:27:00.003+01:00

Valahol ott tartottam legutóbb (ó, mintha csak a múlt évszázadban lett volna!), hogy szülői relaxációs napok keretében a gyerekállomány kétharmada hamarosan kiutalódik egy kicsit ide is, egy kicsit oda is. Ilyenkor van az, hogy a medvefülű népség visít az örömtől, hogy a következő két napon 24/24 bicikliznek, bújócskáznak, fogócskáznak, diavetítenek, és mesélnek nekik szakadatlanul, a nagyszülők pedig nemkülönben, amiért 24/24 ezeket az okosságokat tehetik az unokáikkal.

Odáig el is jutottunk, hogy egyet ott aludtak, vagyis úgy helyesebb, hogy ott töltöttek egy éjszakát. Aztán jött a telefon, hogy kapjam össze magam, de izibe', mert a helyzet azonnal orvosért kiált, az egyik a köhögéstől fuldoklik, a másik pedig megállás nélkül imádkozik a nagy fehér porcelánistenséghez, már ha egyáltalán elér odáig.

Ennyit a nagy nyugodalomról, bár akkor ez érdekelt a legkevésbé.

A hétvégi gyerekügyeleten kifogtuk az egyik legbunkóbb orvos(nő)t, akivel valaha összehozott a sors. (Kezet rázhatna a múltkor emlegetett szemorvossal. Nem akarok diszkriminatív lenni, de ezek a hatvan körüli doktornők valahogy... Szépen szeretnék fogalmazni, így maradjunk annyiban, hogy piszokul el vannak szállva maguktól. Vagy mi vagyunk nagyon elkényeztetve a világ legjobb dokibácsija által, nem tudom.)

- Melyik gyerek beteg?
- Mindkettő.
- (szájhúzás)
- Tegnap már voltam velük orvosnál, de...
- Adja a TB kártyákat, haladjunk! És kezdjenek máris vetkőzni!
- Gyerekek, vetkőzzetek, mindjárt segítek én is!
- Elmondaná végre, hogy mi a panasz?!
- Hát, az előbb már próbáltam... Az egyik alig kap levegőt, a másik...
- Akkor most döntsük el, hogy ki az egyik! DE HALADJUNK MÁR, MERT REGGEL NYOLC ÓTA ITT VAGYOK, ÉS AZÓTA NEM KÁVÉZTAM!!

Ekkor volt délelőtt tíz óra, és komolyan azt fontolgattam, hogy

1) Felöltöztetem a kölköket, és otthagyunk csapot-papot,
2) Kimegyek az automatához, és viszek egy kávét,
3) Közlöm vele, hogy nem a hátsó feléből rángatott ki, úgyhogy szíveskedjen ennek megfelelően valami normális hangnemet megütni, mert bármily hihetetlen, nem azért vagyok ott, hogy a kávézását szabotáljam.

Aztán egy röpke mérlegelés után arra jutottam, hogy csak magammal csesznék ki, de még inkább a gyerekeimmel (mert mi van, ha esetleg még rosszabbul lesznek, és vissza kell somfordálnom velük), úgyhogy csak annyit csináltam, hogy olyan erővel bevágtam a táskámat a sarokba, hogy majdnem egy szék is borult vele együtt. Mondjuk hatásosnak bizonyult, mert attól kezdve tudott normálisan beszélni. (Pedig már pont kezdtem magam utálni a meghunyászkodásomért.)

Ehhez képest kész kikapcsolódás a betegápolós itthonlét is, pedig hát kijut a szürreális életképekből rendesen... Pizsamaparti reggeltől estig, a mosógép megállás nélkül pörög, az ülőbútorok plédekkel vannak levédve. Délután már a Gombócforma is célbalövőset játszott, hol az ágyneműjét kapta telibe, hol a dekoltázsomat, de a legnagyobb túlkapása a Csücsi nevű takaró ilyesfajta leamortizálása volt, főleg hogy nem száradt meg az esti alvás idejére... Mindenféle egyéb csücsökkel próbáltuk átejteni, de mindhiába, addig őrjöngött, amíg meg nem kapta az eredetit vizesen.

És ez még csak az egyes számú nap volt.

Murphy és a királyi család

2011-10-28T16:27:00.005+02:00

Lázas készülődés után a lányok kifényesítették virágos koronáikat, kicsit izgultak, majd a mesebeli hétfejű karjaiba vetették magukat. A fiúk közben kardot faragtak, majd átkeltek egy tüzes folyón és egy tüzes alagúton, hogy kiszabadítsák a sárkányállat fogságába esett három és hét év közötti apró hölgyeményeket. Aztán elhúzták a nótájukat* (az egyetlent, amit az én mondóka- és nótautáló elsőszülöttem is örömmel előadott akárhányszor), és sikeresen kipipálták az idei bátorságpróbát, amikor és ahol minden lány királylány és minden fiú királyfi lehetett. (Én ettől egyébként úgy el tudok érzékenyülni, komolyan. Mondjuk nem tudom, hogy mennyit ronthattunk a dolog értékén azzal, hogy a nagy eseményt megelőzően olyasmi is elhangzott a vacsoraasztalnál, hogy "Nonókám, te annyira hisztis vagy, hogy a tűzokádó önként és dalolva tartja majd mind a hét fejét a kard alá, csak ne kelljen ezt a visítást tovább hallgatnia".) Aztán - hogy fokozzuk a pörgést - megejtettünk egy duplán háromgyerekes összeröffenést is, ahol csak azért nem folyt a málnaszörp és az almalé, mert mindenki ügyesen az asztalnál evett és ivott. Végezetül pedig hátradőltem egy kosár fonallal, és jóérzéssel nyugtáztam magamban, hogy mindjárt november, és ezek még betegek sem voltak tavaly tél óta.

Mind kiderült, még a gondolat is tiltólistás.

Nem egészen két nappal később már teljes létszámban kopogtattunk a gyerekorvosnál. Különböző kórságokkal felszerelkezve dőltek ki mind, egytől egyig. Úgyhogy most taknyos királylányok plusz torok- és gyomorfájós királyfiak uralják itthon a terepet, én pedig egész nap azt mantrázgatom nekik, hogy az okos gyomorfájós királyfiak nem hisztiznek azon, hogy betegen is uszodába mennének, az okos Hamupipőke Királynők pedig belátják, hogy a színes mintás harisnyanadrág-kisszoknya kombókon túl is létezik élet, kiváltképp amikor kissé csordogál az orruk. (Egyébként rá sem ismerek a leányomra, a farmerfan énje egyik napról a másikra semmivé lett, és a helyét egy ilyen színesharisnyás valaki vette át, nemhiába, ennyit jelent az óvodai királylány-társaság.) A Gombócforma egyelőre csak éjszakai rendbontásokat eszközöl, amikor is addig anyázik, amíg át nem szállítom magunk közé a Csücsök nevű takarójával egyetemben, attól kezdve viszont én nem alszom, ugyanis a fülemtől három centire olyan hagosan csücsköl (csámcsogja az ujját és a Csücsi sarkát), mintha legalábbis egy szopós malaccal hálnánk. De nem baj, elég jól bírom a kiképzést (a tavalyi tél megedzett rendesen), viszont amúgy sem lenne képem felhánytorgatni egyik gyerekemnek sem némi éjszakai bomlasztást, amikor alapból nyekkenés nélkül alszanak estétől reggelig.

Túlságosan nem vághatták őket földhöz a válogatott nyavalyák, mivel a három és hat év közötti társaság óvatosan utalt rá, hogy már nagyon régen aludtak a nagyszülőknél, úgyhogy a jövő heti őszi szünetben kiutaljuk őket két-két napra egyikhez is, másikhoz is, hadd örüljenek. (Mi meg hadd aludjunk.)

*
Sárkány-paripán vágtattam,
Gyémánt-madarat mosdattam,
Göncöl-szekeret kergettem,
Holdfény-hajú lányt elvettem.

A korona pedig mikor mi, a lényeg, hogy legyen...

Még mindig fáznak a telefonok

2011-10-25T18:26:00.002+02:00

Kicsit túlvállaltam magam...

2011-10-25T10:13:00.003+02:00

Gondolati szinten megérett bennem már vagy három komolyabb blogos szösszenet (komolyabb = hosszabb), de mivel nem kaptak elég gyorsan teret a kibontakozáshoz, huss, el is röppentek mind egy szálig. Szegény elanyátlanodott blogot kicsit most kiejti az óvoda a kosárból, kellett nekem annyit horgolni... Az történt, hogy az én két nagyobb gyerekem nem bírta magában tartani a mindenféle színes horgolmányok iránti lelkesedését, így két napon belül attól zengett az ovi, hogy a Ricsi és a Nonó anyukája miféle dolgokat kreál otthon, és hát ennek meg is lett a következménye, mert a Ricsi és a Nonó anyukája nem tud nemet mondani, kiváltképp olyankor, amikor a gyerekeiről van szó.

Mindebből következik, hogy záros határidőn belül meg kell horgolnom:

- 4-5 darab almakabátot az őszi évszakasztalra,
- 4-5 darab télmanót a téli évszakasztalra,
- 30 (harminc!) darab télapót a Miku-csomagokba,
- tetszőlegesen magas számú színes kütyüt az adventi bazárba.

És még nem említettem a kb. 20 darab, szebbnél szebb gombokkal ellátott mindenféle színű mobiltokot, amit kizárólag a saját örömömre készítettem, vagyis pontosabban még azokéra is, akik hamarosan ajándékba kapják őket. De ha jól végiggondolom, a gyerekeim örömére három frissen kreált filckép is itt várja még, hogy kisebb párna formájában testet öltsenek. Hirtelen ennyi jut eszembe, plusz a jövő heti Törpejárás a sok-sok süteménnyel, de arról majd inkább a jövő héten, mert ahogy az indián közmondás is tartja, a hídon akkor kell átmennünk, amikor odaértünk.

17 hónapos 7szűnyű ikerpalánta

2011-10-21T22:24:00.001+02:00

Amikor megtudtam, hogy harmadjára egy májusi kiadású gyereket utalnak nekem az égiek, az volt a negyedik gondolatom, hogy jajj, csak nehogy az Ikrek jegyében szülessen. (Az első az örömködés végtelenített formája volt, a második, hogy egészséges legyen, a harmadik, hogy vajon fiú lesz vagy lány.) Mivel korábbról ismertem egy-két Ikrek jegyében napvilágot látott hímnemű egyedet, épp imába nem foglaltam, hogy az én legfrissebb fiam legkésőbb május 20-ig megszülessen.

Az ominózus napon ezek a kívánságok persze már sehol nem játszottak, sőt el is felejtetettem, majd utólag láttam, hogy épp a szülőágyon való fetrengésem kellős közepén érkezett egy sms az egyik barátnőmtől, hogy na, ez a gyerek már tutibiztos Ikrek lesz, hihihi meg hahaha.

És tényleg.

Ahogy múlnak a hónapok, a Gombócforma egyre jobban ikr(ek)esedik. Csak sürög és forog és pörög egész nap, és pont annyira imád a társaság középpontjában lenni, mint amennyire utálja az egyedüllétet. Rajong a tükörképéért (túl az általános mennyiségeken), számolatlanul szórja a babakacajokat, haverkodik mindenkivel, de ami nekem a legfurcsább a két jól megfontolt testvére mellett/után az az, hogy egész nap be nem áll a lepénylesője. Így tizenhét hónaposan nagyjából annyi érthető beszéd hagyja el a száját, mint amennyi anno a testvéreinek kétszer ennyi idősen. Imádja a babakocsival történő száguldást (én nem annyira), a játékautókat, a labdajátékokat, és nyakig benne van az összes hülyeségben, amit a nagyok kitalálnak. És mindig, de tényleg MINDIG jókedvű.

Én pedig imádom az összes Ikrek-jellemvonásával együtt, és nem adnám száz Bikáért sem. :) (Remélem, húsz év múlva más nőneműek is ugyanígy nyilatkoznak majd róla.)

Évszakasztal-macimanók

2011-10-19T17:37:00.001+02:00

Darwin is beugrott egy kávéra

2011-10-19T10:30:00.005+02:00

Közös erővel megnéztük az Egyszer volt az élet című sorozat Születés című epizódját, így a szaporodás elméleti kérdései egyelőre letudva. A filmecske egyébként rendkívül szórakoztató volt, hol magam kommentáltam az eseményeket, hol valamelyik gyerek.

- Látjátok gyerekek, az ott az anyuka sejtje, az a sok pedig az apukáé!
- De jó, a fiúknak ilyen sok van?
- A lányoknak pedig csak egy?? Anya, a lányoknak miért csak egy van, a fiúknak pedig nagyon sok??! Ez nem igazság!
- Nojcikám, a lányoknak bőven elég az az egy is. A fiúkéból is csak egy fog nyerni.
- Ezek most versenyeznek? És mi van, ha öten érnek oda egyszerre? Akkor hogy döntik el, hogy ki a győztes?
- Az győz, amelyik a legelőször ér oda.
- Ott is van! Nézzétek már, ennek leharapták a farkát!
- Látod Ricsi, ilyen erősek a lányok!
- JÓ, DE HOL VAN ITT A BABA?! Komolyan mondjátok, hogy ebből a leharapott fejű kis apuka-izéből lesz majd egy baba?

Aztán láthatták, hogy tényleg úgy lett. (A lány és a fiú kromoszómák tánca még érdekes volt, elég nehezen akarták megérteni, hogy némelyik fiúnak azért van összesen egy lába, mert ő egy Y forma, azt viszont én nem tudtam megmondani, hogy miért nem az X-nek van inkább egy lába... Az élet nagy kérdései.)

A témától azóta már továbbléptünk:

- Anya, a legelső anyukának és apukának ki volt az anyukája és az apukája? Az oviban M. azt mondta, hogy azok olyan majmok voltak, akik egyszer régen kimásztak az ősvízből. Az ősvíz az a magzatvíz? Azok is csak onnan mászhattak ki, mert a rendes vízbe a majmok belefulladtak volna, nem?

Hogyan lehet rövid úton tönkretenni közel másfél év munkáját?

2011-10-18T11:11:00.001+02:00

Nagyon úgy áll a helyzet, hogy az idilli, nyugodt, este nyolckor elalvós (a gyerekek részéről) estéinkről most már csak múlt időben beszélhetünk.

Az történt, hogy a Nonó homlokát egyik fürdés után kissé melegnek éreztem, plusz aznap egyéb jelekből is úgy tűnt, hogy kissé felfázhatott a lány, így annyiban maradtunk, hogy kivételesen vele (plusz a Gombóccal) alszom a gyerekszobában, Ricsi pedig az apjával a hálóban. Csak hogy ne kelljen ezerszer átrohangálnom az esetlegesen előforduló éjszakai pisitúrák miatt.

Amiből aztán nem lett semmi. A legkisebb babaterminátor viszont azonnal kiszimatolta az anyja folyamatos jelenlétét, és addig nem nyughatott, amíg nem került ki a kiságyból, egyenesen bele a nagyba, az anyja tövébe. Ott húzta a lóbőrt reggelig. És nem is lett volna ezzel semmi gond, csakhogy azóta már eltelt két egész üvöltéssel tarkított este (ANYAAAAAAA!!! APAAAAA!!! BRÜHÜHÜHÜ.....), aminek minden kétséget kizáróan az volt a célja, hogy kiemeljük a kis kerek hátsóját a babaágyból, és importáljuk magunk mellé. Az egyetlen aprócska gond csak az volt, hogy mi még nem akartunk aludni (hátra volt még a nap egyik fénypontja, a Dexter harmadik része), a Gombócforma viszont magasról tett a mi kulturális igényeinkre, és fikarcnyit sem engedett az elképzelésből. Háromszor feküdtem mellé, és háromszor ébredt fel arra, hogy próbálok kiosonni mellőle. Aztán beleunt (én is), és mutatta a hálót, hogy akkor vigyem oda (ott a testvérei alszanak, amíg mi ébren vagyunk, mert a gyerekháló gardróbjában a rossz nyelvek szerint a Hétszűnyű Süsü lakik, vagy ki, tehát bonyolultak az estéink, főleg így leírva, de ugye mindent a nyugalomért), és a történet vége az lett, hogy befeküdt a testvérei közé, és nagyjából abban a pillanatban el is aludt.

Hogy ezután mi lesz, azt egyelőre magamtól sem merem megkérdezni.

(Végül a Dextert is sikerült megnézni, és komolyan sajnálom, hogy a Rules of Engagement legújabb szériája még nem kezdődött el, ugyanis a pszichothrillereket főként azzal öblítjük, és hát sokat látott thrillerfan lévén ritkán mondok ilyet, de a(z új) Dexter harmadik részének a zárója olyanra sikeredett, hogy kétségeim voltak a nyugodt elalvásomat illetően. Beszéltük is D-vel, hogy vajon mennyire lehet beteg elme az a forgatókönyvíró, akinek a sorozatában egy "fogtündér" sorozatgyilkos is szinte csak statiszta szerepet kap a jóval bonyolultabb és sötétebb elemek mellett... Szóval ütős lett, nem is kicsit.)

Őszi kollekció fázós gyümölcsöknek

2011-10-17T16:34:00.004+02:00

(ötlet: innen (és neki :) ), de még pontosabban innen)

Sütemény-péntek

2011-10-15T21:46:00.002+02:00

Szex és halál kezdőknek

2011-10-14T13:54:00.003+02:00

Kész, betelt a pohár, besokalltam. A nagyobb gyerekeim egyszerűen rákattantak a határélményekre. Nem telhet el két óra úgy, hogy Nonó ne közölné, hogy ő nem akar soha meghalni, de ha egyszer mégis muszáj lesz, akkor csakis velem együtt. Mert ő velem együtt akar integetni lefelé a felhőkről. (Tegye fel a virtuális kicsi kezét, aki nincs rosszul ettől a témától!) Ricsi pedig pillanatnyilag ott akadt el, hogy vajon mennyire erősen kell összebújni ahhoz, hogy abból aztán kisbaba lehessen. Elég egy kisebb ölelés? Vagy azt jó szorosan kell? (A húga kérdéskörét ő már két éve kipipálta. Úgy látszik, hogy ez a majdnem-négyévesek mumusa.)

Na, és ilyenkor jön a mentő ötlet, hogy menjünk, importáljuk át azt a szokásos két macskaformát a szomszédból, addig legalább nyugi lesz. Elindulunk, közben megbeszéljük, hogy a mi leendő cicánknak majd Félix lesz a neve (van Felix The Cat feliratos bugyim, onnan az ötlet), Ricsi előremegy, majd ujjongva szalad vissza, hogy "anya, szerintem nem is olyan soká lesz nekünk Félixünk, láttam nagyon összebújni két cicát, szóljunk is a szomszéd néninek gyorsan... ennyi összebújás ugye elég egy kiscicához?". (Két kandúr összebalhézott valamin.) Na, erről ennyit. Mondhatni a téma az udvaron hever.

Nem tudom, hogy mit mondhatnék még, csak azt tudom, hogy valamit mondani kell. (Nekem nem mondtak semmit.) Olyat, ami után egyelőre nem lesz több kérdés. A halál-dolgot minimális válaszokkal illetem. Színtiszta önzésből, mert magam sem szeretek beszélni róla. A fogantatás tárgykörével kapcsolatban pedig annyit biztosan tudok, hogy nem jó dolog prűd családban felnőni. Emlékszem, én egy orvosi könyvből tudtam meg anno, hogy mi hogyan és merre (majd' kiesett a könyv a kezemből a döbbenettől!), az öcsém pedig ki tudja, honnan szedte az infóit, de az biztos, hogy kiskamaszként suttyomban pornóújságokon szocializálódott a cimboráival. (Mondjuk sanszos, hogy ez egy kevésbé prűd családban is megtörtént volna.) De nekünk ezekről soha senki nem beszélt. (Vagyis de, mégis. :) Az öcsém kb. 14 lehetett, amikor véletlenül(?) a horgolós nagyanyámnál felejtett egy ilyen 18 karikás szaklapot. Nagyanyám belelapozott (gondolom, a szívéhez és a vérnyomásmérőjéhez is kapott menten), majd jött a telefon, hogy menjünk már el hozzá, mondana valami. Elmentünk, szépen leültünk egymás mellé az öcsémmel, majd a nagymami lassan, tagoltan annyit mondott, hogy ünnepélyesen ígérjük meg neki mindketten, hogy mi olyanokat soha, de soha nem csinálunk, amik abban az újságban vannak. :D Az öcsém kiskamaszosan nyihorászott, én pedig nagykamaszosan (lehettem vagy 17) csakazért se mondtam semmit. Főleg azért, mert soha nem is láttam azt az újságot. Na, összesen kb. ennyi szó esett a témáról.)

Egyetlen nyugodalmam, hogy a Gombócforma egyelőre nem nyúz ilyesmivel, neki még az anya, apa, cica, Jici, Nonó, autó, csücsi, vauvau, bumma képezi a világ közepét, de főleg a szókincsét. Mire pedig nyúzni fog, már edzett, felkészült és kiművelt leszek. Remélem.

Delenként hitetlenkedni járok

2011-10-13T11:02:00.002+02:00

Gyakran előfordul, hogy pár perccel korábban érek a gyerekekért az óvodába. Ilyenkor ők még javában ebédelnek, én pedig menetrendszerűen leteszem a cipőmet, és lopakodó üzemmódba kapcsolva próbálok betekintést nyerni oda, ahová amúgy nem igazán lehetne. Mármint nem ilyenkor és nem ebben a formában. (Alap kitétel, hogy az effajta magánakcióknál a Gombócforma ne legyen velem, őt ugyanis fizikai képtelenség úgy megtömni indulás előtt, hogy a kanálcsörgés zajára további elemózsia reményében ne rontson be a csoportszobába. Kabátban-sapkában és nagy hammogással, mintha legalábbis akkor evett volna utoljára, amikor előző délben kikuncsorgott két sajtos pogit ugyanott.)

Az ovis kajálásoknál olyan szerencsés ülésrend kerekedett, hogy ha elég közel merészkedem a kettes számú ajtóhoz, akkor premier plánban láthatok három gyereket, köztük a fiamat. És ilyenkor mást se teszek, csak ámulok és bámulok, mert az én kutyaütő elsőszülöttem olyan példamutató magatartást tanúsít az asztalnál, és olyan szépen eszik, hogy az első belopakodásom alkalmával több ízben ellenőriznem kellett, hogy biztos a saját gyerekemet látom-e, nem valami újgyerek-csoporttárs-hasonmást. És ez bizony pont ugyanaz a rongyosbundás, aki itthon evés közben sokszor majd' beesik az asztal alá, idétlenkedik az evőeszközökkel, turkál a kajában, és számtalanul megkapja, hogy egy hatéves gyereknek illene szebben viselkednie. Ő pedig számtalanszor kijavít, hogy nem hat, hanem csak ötésfél. Bezzeg amikor arról van szó, hogy ki hány éves korban kaphat bizonyos technikai kütyüket...! Olyankor már a hét is elhangozott, ami úgy jött ki, hogy a hasamban töltött kilenc hónapot hozzászámoltatta velem az aktuális életkorához, és az már úgy több, mint hat év. És ha több, mint hat, akkor nyilván hét. Érthető.

Na, kanyar vissza.

Ami a hab a tortán, hogy szinte minden alkalommal csendes kézfeltartással jelzi repeta iránti igényét... (Nem is tudom, hogy vele kapcsolatban a "csendes" vagy a "repeta" szó a különösebb, de így együtt egyesen meghökkentő.) Elismerem, hogy valamit biztos rosszul csinálhatok, mert már tavaly megkérdezte, hogy az itthoni tejbegrízben miért nincsenek soha olyan "finom kicsi gurigák" (csomók - a szerk.), mint az ovis tejbegrízben.

Ami talán még ennél is meglepőbb, hogy az extra finnyás, édesszájú leány is úgy jön haza a legtöbb napon, hogy mennyire jó volt az ebéd az óvodában. (Hogy mi volt, arra nem nagyon emlékszik, de nem gond, a ruháján úgyis mindig ott figyel az aktuális étlap. Amit állítólag mások pakolnak rá...)

Én pedig folyvást azon gondolkodom, hogy vajon az itthon bemutatott hülyeségeken mérgelődjek, vagy helyette örüljek annak, hogy külső társaságban abszolút normális és illemtudó magatartást bírnak produkálni. És nem csak az ebédnél, hanem egész délelőtt.

Ezer ördög és pakol

2011-10-12T11:59:00.003+02:00

Pont, mint anno a bátyja...

Üzenőfal a fészbukon

2011-10-12T09:06:00.006+02:00

István

És már el is ment a havi keresetem...
50 perce Tetszik Hozzászólok

Júlia Hol a fenébe költekezel már megint?!?
43 perce Tetszik

István Emlékszel még arra az ékszerboltra amelyben annyira megtetszett az a fülbevaló és én azt mondtam, hogy nem tudjuk megengedni magunknak, mert túl drága?
30 perce Tetszik

Júlia IGEN ♥♥
27 perce Tetszik

István Na... az azzal szemben lévő kocsmában ülök.
20 perce Tetszik

(forrás: e-mail.)

Vaníliás vigasságok sárkányállatokkal

2011-10-11T16:08:00.001+02:00

Előfordulnak napok, amikor valódi boldogsággal tölt el, hogy semmiért, de semmiért nem kell átlépnem a bejárati ajtó küszöbét, amikor örömet okoz, hogy vastag plédek és meleg teák társaságában lehet az ablakon át bambulni kifelé a ködbe és az esőbe. Arra is rájöttem, hogy a vaníliás és fahéjas sütik illata sem rosszabb semmivel, mint a napon száradt ruháké, és annyira élvezem ezt a hirtelen lett őszi világot, hogy egyelőre az sem tud kihozni a sodromból, ha egy-egy elindulás előtt a tetőtől talpig beöltöztetett gyermekek - arcukon angyali mosollyal - közlik, hogy indulás előtt inkább mégis meglátogatnák a mellékhelyiséget.

Az óvodában is hatalmas a zsongás, már ott tartunk, hogy külön naptárat kell vezetnem az aktuális programokról. A Waldorf-hagyományokat külön szeretjük, Ricsi például napok óta készül a bátorság-próbára, amikor is Szent Mihály nevében szépen egyesével átkelnek a tüzes folyón, és legyőzik a hétfejűt. (Mondjuk a fejek számában nem vagyok teljesen biztos.) Szerintem ebben a Gombócforma is partner lenne, mert valami titokzatos oknál fogva erősen érdeklődik a sárkányvilág iránt, legalábbis a meglévő csekély számú dínóállattal igen bensőséges kapcsolatot ápol. Legalábbis hatalmasakat szokott nekik kacarászni, és a legjobb kisautókba is rendre azokat ülteti, ellenben a medvefan testvéreivel.

Lesz még törpejárás is, aminek sajnos nem ismerem az eredetét, de a lényeg, hogy egy igen hangulatos esti teázgatást követően (Márton nap körül) a saját maguk által készített apró lámpásokkal, plusz anyával, apával, testvérekkel felszerelkezve járják/járjuk körbe a környéket, amit roppantmód élvez mindenki. Aztán pedig hipp és hopp, itt a mézeskalács-szezon, az adventi játékok, programok, bazárok. (Ez utóbbira tetemes mennyiségű és kinézetű horgolmánnyal és egyebekkel készülök, aztán majd kiderül, hogy ebből mi az, ami meg is valósul.)

Szóval csupa derű meg vigasság az élet, már csak az apjukat kellene megfűzni valamiképp, hogy a házhoz hozhassunk két kismacskát (a Gombócforma még nem igényelt magának saját állatot), de nem nagyon halad a dolog előre, sőt egyszer már olyan is elhangzott, hogy vagy ő, vagy a macskák. :) De no problem, amíg nem adja be a derekát, addig napi rendszerességgel importálunk egy-két feketefehéret a szomszédból. Hadd szokja.

(Extrán csöpögős őszi bejegyzésünket olvashatták. Biztos a vaníliaszag csinálta.)

2x2 őszi medvefül

2011-10-09T20:42:00.001+02:00

Plázamacska már biztos nem leszek

2011-10-09T12:51:00.001+02:00

Elérkezett idő, amikor besokalltam a láblógatós egygyerekes délelőttöktől, és kicsit többet kívántam tenni annál, mint hogy egy (két-három) citromos-mézes nedű társaságában híreket olvasgassak, és egyéb haszontalanságokkal töltsem az időt. Akadtak napok, amikor a nagyobbak oviideje alatt a mosógép háromszori be- és kipakolása volt a legmegterhelőbb feladatom, így rövid úton eluralkodott rajtam a haszontalanság érzete. A Gombócforma sem nehezíti a dolgomat, hosszú félórákon át képes aludni vagy vauvauzni mindenféle plüssnek (egyelőre képtelenség meggyőzni, hogy csak a kutyák ugatnak, a dínók és a medveállatok nem), sőt azt kell mondjam, hogy nyűgösen is igen jó társaság, maximum hárompercenként lerángatja rólam a nadrágot főzés közben, hogy vegyem fel. És akkor felveszem, kavargatunk meg fűszerezünk együtt, ennyi.

Hogy jobban érezzem magam, elkezdtem a ruhaszelektálást. Kánikularucik a dobozba, téli pulcsik a polcra. Ekkor ért a döbbenet, hogy ez utóbbiból összesen kettő normális darabom van, ami még a nagy htb-létben is igen csekély mennyiségnek tűnik. (A gyerekek ruhatárát inkább nem is említeném, az egy fél ovis csoportnak is elegendő lenne. Medvszőrbolt rulez!) Meghánytam és vetettem a dolgot, majd arra jutottam, hogy olyat teszek, amit szökőévenként egyszer szoktam: magamnak veszek ruhát, legalábbis egy pulcsit biztosan.

A cél érdekében képes voltam megvenni még egy G. magazint is a számtalan húsz százalékos kuponért, amit ajándékba adtak hozzá... Szépen kivagdostam a szóba jöhetőket, majd lelkileg is trenírozni kezdtem magam, mivel egyszerűen gyűlölök ruhát venni magamnak. Félreértés ne essék, a szép ruhákat imádom, és ~~általában~~ a küllememre is kifejezetten igényes vagyok , háromszor is tükör elé állok, mielőtt bármi célból kilépnék az utcára, de a ruhapróbáktól és a tömegtől hidegrázásom van.

Mindegy, péntek este az apjukra hagytam a teljes medvefülű kompániát, és nekiindultam a plázavilágnak.

Aztán közel egy órával később hazajöttem töküres kézzel.

Már a parkolóban gyanús volt a rengeteg autó, bent pedig minimum olyan volt a szitu, mintha legalábbis december 24-et írnánk, amikor a lusta tömeg ajándékokért kapkod az utolsó utáni pillanatban. A postán dolgozó csajokat jól ismerem, tőlük informálódtam, hogy mire fel ez az össznépi fennforgás, mire közölték, hogy G. napok és ugyanilyen éjszakák vannak hosszított nyitvatartással és egyebekkel. (Ezekért a nyamvadt húsz százalékokért?! Ezek normálisak?!)

Nem mondom, két boltba azért besomfordáltam, de egyrészt dobáltam a hátasokat a tizenezres árcédulák láttán (a legolcsóbb nekem tetsző is nyolcezret kóstált, és hát annyiból majdnem megveszem egy gyereknek az összes szezonális cuccát (leszámítva a cipőket, azokra és a fehérneműkre háklis vagyok)), másrészt pedig valóban hányingerem volt a tömegtől, a koncentrált parfümszagtól, és a csapatokba verődött belőtt hajú selyemrambókból és plázacicákból, akik között alig lehetett utat törni. (Jajj, remélem, az én gyerekeim nem lesznek ilyenek a legvadabb éveikben sem!)

Szóval hazatértem üres kézzel, és még röhögnöm is kellett azon, hogy két (max. három) hónap múlva tiszta röhej lesz ez a húsz százalék, mert akkor már ötödáron fogják az ember után dobálni ugyanezeket a göncöket szezonvégi kiárusítás keretében.

Erőt vettem magamon, és a kuponos magazinba is megpróbáltam belelapozni, de nagy sajnálatára (nem úgy az enyémre) hátul kezdtem a "7+7 dolog, amitől sikítani tudnánk" című gyöngyszemnél, és hát én ettől sikítottam. (Sajnos nem a röhögéstől... Tényleg, Barbra Streisand már ciki?!)

De az is lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, és vén csirke vagyok már az effajta dolgokhoz.

(Aki rászánja magát, klikkeljen a képre, úgy még olvasható is.)

Őszi ruhaválogatásban megfáradt leány

2011-10-07T15:24:00.001+02:00

Délutáni szieszta - amilyet még nem láttunk. :)

Keresd a párját! (A nagy zoknivadászat)

2011-10-04T15:06:00.002+02:00

Anya, értem én, hogy hol jön ki, na de hogy megy be?!

2011-10-03T15:35:00.002+02:00

Ricsi a minap felszólított, hogy mutassam meg, mekkora lyukat kellett vágni a hasamon ahhoz, hogy ő onnan kiférjen. Na - gondoltam -, megint témánál vagyunk, bár egyértelműen az én hibám, túl sok volt az elterelő válasz.

- Ricsikém, nem kellett semekkora lyukat vágni. A lányok úgy vannak kitalálva, hogy ki tudnak belőlük bújni a kisbabák anélkül is, hogy felvágnák a hasukat. (Császármetszésbe és egyebekbe nem mentem bele, bár nyilván sokkal egyszerűbb lett volna a válaszadás.)

- Jó, de hol van az a hely a lányokon?
- Egész pontosan a lábuk között - válaszoltam a lehető leglazábban, miközben határozottan izzadni kezdtem.
- Hmmm-hmmm... A lábuk között a lányok tényleg nem olyanok mint a fiúk.
- Na látod. Pontosan így van. A lányok azért is mások, hogy kisbabákat tudjanak szülni. Ha bármi kérdés van, csak szóljatok!

Téma lezárva, kedélyek lenyugodva. Eltelik két nap.

- Anya, azt mondtad, hogy ha valamit nem tudok a babák születéséről, akkor kérdezzelek meg téged.
- Persze, kérdezzél nyugodtan.
- Azt már értem, hogy hol jönnek ki, na DE HOGY MENNEK ODA BE?
- Hát... khm... Az úgy működik, hogy van egy anyuka és egy apuka, akik nagyon szeretik egymást. Ha úgy döntenek, hogy babát szeretnének, akkor jól összebújnak - válaszoltam.
- Megszeretgetik egymást, hogy legyen babájuk?
- Pontosan.

Téma ismét lezárva, kedélyek lenyugodva. Megint eltelik pár nap.

- Anya, most akkor lesz még testvérünk, vagy nem?
- Ricsikém, ezerszer megbeszéltük, hogy nem. Pont jól vagytok ti így hárman nekünk.
- Én ezt nem értem.
- Mit nem értesz?
- Minden este látom, hogy nagyon megölelgeted apát, amikor hazajön a munkából. Akkor ezzel vigyázni kéne, nem?

A kulturális élet kútba csobbanása

2011-10-01T16:09:00.002+02:00

A nagy főváros-látogató projektet megelőzően Richárd fiam magatartása olyannyi kívánnivalót hagyott maga után, hogy kénytelen voltam bemószerolni a munkából épp hazaeső apjának. Egész délután az idegrendszeremen táncolt, én pedig ötpercenként tettem fel magamnak a kérdést, hogy ilyen előzmények után akarok-e egyáltalán elindulni ezekkel valahová, és már előre fogtam a fejemet a másnap gondolatától.

Aztán az apja egyetlen huszárvágással megoldotta a kérdést. Én csak annyit láttam, hogy bevonult a fürdőbe gyerekeket fürdetni, ahonnan Ricsi kicsivel később (és kissé megszeppenve) úgy jött ki, hogy ő inkább nem is akar Pestre menni, nehogy valaki "megfogja és hazavigye". Na, erre berontottam a fürdőbe, és jól lecsesztem a férjemet, hogy milyen dolog ez már, jó, hogy nem mindjárt a zsákos emberrel ijesztgeti a fiát, és egyébként is, én mi a fészkes fenének leszek ott, ha nem azért, hogy rájuk vigyázzak. Erre D. közölte, hogy nem ijesztgetésnek szánta, egyszerűen csak elmondta a száraz tényeket, hogy az a gyerek, aki nem fogad szót, és nem fogja az anyja kezét, az könnyedén elkallódhat a tömegben, és igenis legyenek vele tisztában, hogy ez nem gyerekjáték. Nonó egyből szófogadási ígéretet tett, a bátyja viszont tovább feszegette a határait, hogy "de mi van, ha én véletlenül pont nem tudok majd szót fogadni", és ezzel egyidőben kissé berezelt, mert eltévedni azért ő sem akart. Az apja pedig örömködött, hogy ha a fia kutyaütő is volt egész nap, legalább belátta a hibáit, és hozott egy érett döntést.

Így esett meg, hogy édes kettesben indultunk útnak, az egy szem lányom és én. És minden menetrendszerűen alakult egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a megadott címre.

Épp túl voltam a saját magam vállon veregetésén, amit azért kaptam, mert ügyesen eligazodtam a nagy ismeretlenben, amikor benéztem a célobjektum hatalmas üvegablakán. És leesett az állam... Kiskosztümös - öltönyös - belőtt hajszerkezetes emberkék beszélgettek talpas üvegpoharakkal a kezükben, vakuk villogtak, és mikrofonok kerültek elő. A kerthelyiségben ugyanez a kép fogadott, öltönyök és tízcentis tűsarokkal bíró cipellők cseverésztek egymással, minden csupa kellem, csupa elegancia. Önkéntelenül végignéztem magamon, és sziszegtem valamit a férjemre, aki előző este azt mondta, hogy ha van egy kis eszem, akkor hagyom a francba a kikészített cuccaimat, nehogy már magassarkúban és talpig eleganciában vonatozzak, ez úgysem arról szól. Hát, tényleg nem... A kifejezetten utazási célokra tartogatott övtáskámat azért gyorsan lecsatoltam, és a táskámba süllyesztettem. (Mondjuk a táskám is jobban hajazott egy pelenkázó- és utazótáska kombóra, mint egy Chanel fazonra, de akkor már ez volt a legkevesebb.) Tettem vagy öt kört az épület körül, és azt mondtam, hogy ha negyedórán belül nem érkezik minimum egy oldaltáskás-farmeros művészlélek, akkor hagyom a fenébe az egészet. Közben azért felhívtam a férjemet, és elsziszegtem neki is helyzetet, ő viszont annyira röhögött, hogy csak annyit bírt kinyögni, hogy ha így rosszul érezném magam, akkor ne menjek be, több is veszett Mohácsnál, de leginkább tényleg csak röhögött.

Nonó bizalmatlanul szemlélte kívülről a felhozatalt (nem volt bent egy szál gyerek sem), egyik szépruhás érkezett a másik után, művészlélek-küllemű egy darab sem, a negyedóra is letelt, úgyhogy köd előttünk, köd utánunk.

Mondhatnám, hogy elutaztunk a fővárosba a nagy büdös semmiért, de ez így mégsem állná meg a helyét. Megnéztük a várost, metróztunk, sőt még egy röpke találkozót is összehoztunk az Árkádban. Ja, és svéd mandulatortát ettünk az Ikeában, ha már arra jártunk. A végén Nonó már olyan fáradt volt, hogy alvási célzattal akart padot keresni, és mitagadás, én is szédültem kissé a betonon. (Egyébként nem tudom, hogy képes lennék-e valaha akklimatizálódni a fővárosi rohanáshoz, de az az érzésem, hogy nem.)

Hazafelé a csalódás legkisebb morzsáját sem éreztem, csak levontam a tanulságot, hogy ha legközelebb ilyen helyre hívnak, akkor azért rákérdezek az elvárt öltözékre. A Vekerdy könyvét meg úgyis elolvastam.

Miért nem szabad férfi tanácsadókat alkalmazni női magazinokban?

2011-09-29T21:34:00.002+02:00

(forrás: e-mail)

Anya, bevállalod?

2011-09-29T17:27:00.001+02:00

Az a helyzet, hogy bármennyire is mostohagyerekem nekem néha ez a blog, vitathatatlan pozitívuma, hogy az írásnak köszönhetően olykor érdekes emberek keresnek meg mindenféle érdekes dolgokkal. (Ez általában úgy kezdődik, hogy "Kedves Újságíró Kollégánk!", bár örök rejtély marad, hogy ugyan ki tartja számon az én újságíróságomat, mert lassan már én magam sem. Úgy tizenöt éve nem írtam egy fia cikket sem.) Nem fővárosi lévén a legtöbb meghívást kedvesen vissza kell utasítanom, most viszont azt gondoltam, hogy egy életem, egy halálom (amiben egyébként nem hiszek, de most nem ez a téma), elmegyek.

Be is jelentettem a szűk családnak, hogy ezen és ezen a napon anya kivonja magát a háztartási forgalomból, felül a vonatra, és bár világgá ugyan nem megy, de Budapestig igen, így egy teljes napig láthatatlan lesz.

Nah, kellett nekem részletekbe bocsátkoznom, azonnal két őrjöngő gyerek ugrált a fejem tetején, hogy ők is, ők is, ők is, és hiába mondtam nekik, hogy ez egy olyan felnőtteknek való móka lesz, ahol (többek között) Vekerdy Tamás bácsi fog arról beszélni, hogy a megtépázott idegrendszerű anyukák hogyan ne fonják be félpercenként a hirtelen őszülésnek induló hajtincseiket az apró süvöltőgépecskéik 24/24-es társaságában, inkább olvassanak nekik helyette sok-sok mesét. Az érvelésem nem igazán ért célba (még az sem, hogy hiába Budapest, ha kicsi piros alienek potyognak az égből, akkor se megyünk most a szellemvasútra, de nem is értem, hogy mi ez a szellemvasút-őrület, amikor sötétedés után még az emeletre is félnek felmenni egyedül, mer' mi van, ha véletlenül előugrik egy sárkány a lépcsőfordulóban). Ráadásul úgy fest, hogy az aktuális bolygókonstelláció is nekik kedvez (unalmas részletekbe nem bocsátkozom), így addig csűrtük meg csavartuk, hogy az első lehetséges megoldás az lett, hogy én sem megyek, a második pedig az, hogy a hónom alá kapom a nagyobbakat, és velük vágok neki a világnak. És hát anya a kettes számút választotta, még akkor is, ha bizton tudja, hogy estére majd kiskanállal kapargathatja össze saját magát.

(És ha már így témánál vagyunk, akkor meg kell említenem, hogy Vekerdy legújabb könyve egy igazi remekmű, két este alatt kivégeztem, és bizonyos részeket bekönyvjelzőztem (apai) előterjesztésre is.)

Nem csak én ismerem a fiamat

2011-09-27T08:29:00.001+02:00

- Anya, ez nem ér! Most azt kell lerajzolnunk, hogy mit szeretnénk karácsonyra, te pedig egy szánkózást rajzoltál!
- És ha én szánkózni szeretnék karácsonykor?
- Én is szeretnék szánkózni is, de azt nem lehet a fa alá tenni. Most egy ajándékot kell rajzolni.
- Ricsikém, még csak szeptember van. Fogalmam sincs, hogy mit szeretnék magamnak a fa alá.
- Akkor rajzolj egy táskát, az a biztos.

Talán még pezsgőt is bontok

2011-09-26T11:43:00.001+02:00

A teljes szülői kísérettel ellátott második fordulós iskolaérettségi vizsgálat miatt legalább úgy izgultam, mint mondjuk az első pozitív terhességi tesztem orvosi megerősítése előtt. Ricsi és apja laza volt, mint a rigalánc (ezek sosem izgulnak semmin), nekem viszont annál jobban remegett a gyomrom, minél közelebb értünk időben és térben az ominózus felmérőhöz.

Úgy mentünk be, hogy ez most egy hivatalos keresztdominancia-vizsgálat lesz, és közel két órával később úgy jöttünk ki, hogy fogalmunk sincs a gyerekünk jobb- avagy balkezességéről, viszont remekül megerősítették, hogy úgy ismerjük az elsőszülöttet (is), mint a tenyerünket, de inkább jobban. A beígért röpke tesztecske helyett egy másfél órás komplex feladatsort toltak a gyermek orra alá, és a feladatok hallatán (mert hogy Ricsi ragaszkodott a jelenlétünkhöz) csak kapkodtuk a fejünket az apjával.

A részletekkel nem akarok senkit fárasztani, de annyit elárulok, hogy nem volt egyszerű. Ha jól emlékszem, mi anno valamikor a második osztály környékén találkoztunk először hasonlókkal. (Az olyan feladatok külön kiverték a biztosítékot, amikben az volt a kérdés, hogy ha az 50 párja a 25, akkor a 70-nek mi a párja? Öt és fél éves gyerekről beszélünk... Jó, hogy nem mindjárt a Laplace-transzformáció linearitásával indítottak. Mondjuk én világ életemben utáltam a matekot.) Mindegy, a fiam türelme szakadtáig derekasan helytállt, igaz, a végén már majd' beesett az asztal alá kínjában, annyira szenvedett a monotóniától és az egy helyben üléstől.

Lettek pozitív értelemben vett meglepetések. A szókincsét illetően például két évvel meghaladja a korát, és azon a területen az IQ-ja 125-130 közötti, ami ugye magasan túlszárnyalja az átlagot (mindent részterületenként vizsgáltak), de a "legrosszabb" eredménye is az életkorának megfelelő. Az összesített értékelés vége az lett, amit akár előre is borítékolhattunk volna. Okos, értelmes, jó képességű gyerek (írja ezt a kicsit sem elfogult anyja), akinek egyetlen gyenge területe a motiválatlanság és a kitartás hiánya. És végre egy szakember is kimondta, hogy ha jár még egy plusz évet az óvodába, akkor lazán és szárnyalva veheti majd az iskolai akadályokat.

Úgyhogy megyek, és meg is iszom azt az almás kölyökpezsgőt, ami a múltkor az egyik kamrapolcon az üres befőttesüvegek mögül kacsintgatott kifelé. (Ha azóta meg nem előzött valaki.)

Woodstock a táskában - virággyerek telefonoknak

2011-09-25T16:39:00.001+02:00

Hogyan lett a férjemnek közös fogkeféje egy nővel?

2011-09-24T21:18:00.001+02:00

Amikor a férjemet megismertem (éppen hét évvel ezelőtt), akkor mindketten egy-egy sehová sem vezető kapcsolatból kászálódtunk kifelé. Én egy elköteleződési fóbiástól próbáltam szabadulni, ő pedig... Na jó, ez maradjon inkább az ő dolga, a lényeg, hogy akkoriban mindent akartunk magunknak, csak újabb kapcsolatot nem.

(Azt hiszem, hogy erre szokták mondani, hogy ember tervez.)

Abban az időszakban történt, hogy a(z akkor még leendő) férjem egy munkahelyi kávészünetben tett egy olyan elhamarkodott kijelentést, hogy ő soha többé nem fog közösködni senkivel, még csak egy közös fogkeféje sem lesz egyetlen nővel sem.

Mondjuk a fogkefe-téma nagyjából be is jött, csak azt nem tudom, hogy a három gyerek, plusz a némi egyéb dolog (gyerekekhez képest csekélység) vajon minek számít.

Aztán elmentünk nyaralni, és D. az utolsó pillanatban egy bontatlan csomag dupla fogkefét dobott a táskájába, egész pontosan egy kéket és egy zöldet, majd mindketten rávetettük magunkat az egyikre.

Teltek-múltak a hassüttetős napok, és a hazainduláskor (mert jobb későn, mint soha) D-nek feltűnt valami, amit kicsit furcsának talált.

- Szerinted hogy lehet, hogy vizes volt a fogkefém, mielőtt használtam volna??
- Fogalmam sincs. Lehet, hogy a gyerekek szórakoztak vele a csap alatt.
- Jó, de éjszaka? Amúgy te melyik fogkefét használod?
- A zöldet. Miért?
- A ZÖLDET??!
- Persze, hogy a zöldet. A kék és a zöld közül az a lányosabb szín, nem? Meg amúgy is a zöld a kedvenc színem, tudhatnád.
- De nekem meg az otthoni fogkefém zöld, így azt gondoltam, hogy itt is az lesz az enyém!

Így esett meg, hogy cirka hét év után a férjemnek mégis közös fogkeféje lett egy nővel. Méghozzá hét napon át, mint a mesében.

A fiam velem van

2011-09-23T11:34:00.002+02:00

- Anya, ma megkérdezte tőlem az óvónéni, hogy emlékszem-e arra, amikor tavaly eljött hozzánk az egész csoport.
- Miért kérdezte?
- Azt mondta, hogy lehet, hogy megint eljönnének.
- És mit mondtál neki?
- Hogy ennyi gyerek egyszerre?? Anyának még csak az hiányozna!

Nincs csúnya pasi, csak kevés pia

2011-09-22T09:55:00.001+02:00

Íme egy e-mail hátán érkezett gyöngyszem. :)

Először is klikk erre a linkre, majd vetítés közben ne sajnáljátok mozgatni az egeret! Álom színesben és valóság feketén-fehéren. (Ja, és csúnya nő sincs.)

16 hónapos gasztromaci

2011-09-21T13:35:00.001+02:00

Nem akarok több gyereket, de nem ám!

2011-09-21T09:38:00.003+02:00

Nem hinném, hogy eme tény az újdonság erejével ütne át a sorokon (még magamat sem sikerült meglepnem vele), de tegnap jött el az idő, amikor a nap végeztével lerogytam a pihenőszékbe, a kezembe kaptam a fonalas kosaramat, és azt mondtam a férjemnek, hogy pillanatnyilag az a legnagyobb boldogság az életemben, hogy a legapróbb gyerekünk is már 16 hónapos. Mire ez a hármasfogat felnő, addigra megőszülünk, az tuti. (Azon túl is, hogy alapból megtennénk.)

...és ahogy idáig jutottam.

Első felvonás

Véletlenül korábban értem az óvodába, még javában tartott az ebéd. Bemenni nem lehet ilyenkor a csoportszobába (bár a Gombócforma megtette, meghallotta a kanálcsörgést, és hangos hammogással beszökött), és csak kerekedett a szemem, hogy állandóan a lányom nevét véltem hallani. Nonóka így, meg Nonóka úgy. (Az valahogy fel sem ötlött bennem, hogy Nonóka mondjuk olyan ügyesen eszik, hogy az óvónőknek belső késztetéstől vezérelve percenként meg kell dicsérniük.)

Aztán kijöttek, és épp meg akartam kérdezni, hogy hogy muzsikált a két óvodás korúm, de a Balázska (kezdő kiscsoportos versenyző) anyukája megelőzött. A válasz számomra is tökéletesen hallható volt. Anyuka, Balázskával délelőtt nem volt semmi gond, de ebédnél annál az asztalnál ült, ahol X,Y és Z (haladó nagycsoportos (fiú)versenyzők az elevenebbik fajtából), és Nonókával... (Aki ugye kezdő kiscsoportos (lány)játékos, de állítólag kitesz néhány hatéves fiút. Edzésben van tartva itthon, le sem tagadhatná.) És hát az én lányom volt az ügyeletes asztalibohóc, aki remekül elszórakoztatta a társaságát, így Balázskát is magával ragadták a partiarcok. Aki korpa közé keveredik... Tiszta szerencse, hogy Balázskaanyukával nagyon jó kapcsolatot ápolunk, így nem szórt rám tüzes átkokat, hanem helyette röhögtünk rajta egyet. (Neki is van egy nagycsoportosa, úgyhogy ismeri a dörgést.) Most már minden délben úgy megyek értük, hogy nincsenek rózsaszínű illúzióim.

Második felvonás

Ünnepélyesen bejelentettem minden itthon tartózkodónak (három gyerek), hogy a játékok rendbetétele nem tűr további halasztást, különben kivágom a kukába az egészet. Mert ez már nem nappali, hanem egy szemétdomb. Erre a háromból kettő óriási lelkesedéssel cibálta elő a színes ikeás ládákat, és öntötték a tartalmukat a nappali közepére. De jó - gondoltam, legalább segítenek, úgyis azért vártam meg vele őket, ~~mert délelőtt elcsesztem az időt a könyveimmel~~ hogy lássák, minek hol lesz a helye. Aztán soron kívül és váratlanul hazajött az apjuk (félnapos szabi - sürgető fatároló-projekt), és engem úgy otthagytak, mint eb a szaharát. Egyedül a Gombócforma maradt, aki lelkesen ki is vette a részét a munkából. Amíg én egy dobozt a helyére tettem, addig ő hármat kiöntött.

Harmadik (utolsó) felvonás

A közvetlen rokonságban igen nagy az izgalom, mert ikerlánykák születése várható most már bármikor. Lehet, hogy ma. Vagy holnap. (Ezennel meg is szűnik a lányom egyeduralma női vonalon.) Ilyenkor rendre olyanokat szoktam érezni, hogy húú de izgalmas most nekik, meg húú de jó nekik, és én is akarom. No, ilyesmi gondolatoknak most se híre, se hamva, sőt. Örülök nekik nyilván (nagyon is!), mint a gyerekeim friss másod-unokatesóinak (ha jól számolom), de annak legalább annyira, hogy nekem már a legkisebb gyerekem is akkora, hogy ha azt mondom neki, hogy Gombócforma keresd meg az építőkockát és hozd ide nekem, akkor megkeresi és idehozza.

Epilógus

Nem túlzok, a nappali-projekt vagy öt teljes órán át tartott. Este még akadt egy kis elintéznivalóm, és a dolgom végeztével beültem az anyósülésre, és vártam, hogy induljunk. Jelzem, egyedül mentem... Lefekvés előtt pedig kézkrémet nyomtam a fogkefémre, közvetlenül azelőtt, hogy közöltem az alvó gyerekeimmel, hogy mennyire örülök, hogy vannak. Még akkor is, ha a feng shui egyre többet várat magára.

Akár gasztrolény is lehetnék

2011-09-20T09:59:00.001+02:00

A fejemben folyamatosan itt él és lélegzik a feng shui, már el is kezdem a "minden napra egy szoba" főcímű programomat, aminek keretében kifordítani tervezem a lakótér minden egyes szegletét.

Akadályozó tényezők persze előfordulnak, tegnap például a trutyis kaják délelőttjét éltem, ugyanis megdobtak egy kisebb zsák (tényleg zsák!) frissen szedett spenótlevéllel, amit ki tudja, hány körben sikerült belegyömöszölni a legtekintélyesebb fazékba. Aztán meg úgy voltam vele, hogy ha már úgyis turmixolt spenóttól maszatos a kutyának a micsodája is, akkor csináljuk meg izibe' azt a házi májkrémet, amit annyira imád az egész siserahad. (És amiből végül olyan tekintélyes mennyiség kerekedett, hogy egy komplett óvoda jóllakhatna belőle, plusz kiderült, hogy akik szerették, azok állítólag már nem szeretik. Ráment vagy másfél órám a rábeszélésre, de végül sikerrel jártam. Hogy a rongyos bundájukat nekik.)

Segítségem is akadt a Gombócforma személyében (aki vagy tizenötször pakolta ki az összes műanyag edényt és fakanalat), és hát szavakat nem találok, hogy milyen nyugodtak és csendesek a délelőttök a nagy egygyerekes lét közepette. Mindenre van időm, MINDENRE. Kényelmesen elteázgatok, elfőzőcskézek, és a napi alap teendőkön túl bőven beleférnek egyéb grátisz cselekedetek is. Most például azt tervezem, hogy a teljes játékkészletet a nappali közepére ömlesztem, hogy átválogatva, rendszerezve kerüljenek vissza a helyükre. A fogam az nem igazán fűlik hozzá, így inkább blogolásba menekültem annak ellenére, hogy ha tízperces egységekben mérjük az időt, akkor egy kezemen bőven meg tudom számolni, hogy naponta mennyi időt töltök a gép előtt. (Fene tudja, valahogy nem is hiányzik.)

A horgolótűket pedig átmenetileg mindig elpakolom, mert fejemben élő feng shuinak ők a legnagyobb ellenharcosai. Most úgy döntöttem, hogy ha ügyesen kipipálom a játékkérdést, akkor este az lesz a jutalmam, hogy elkészíthetek valakinek egy olyan mobiltokot, amilyet megálmodtam neki. Igazi kihívás lesz, aminek már a puszta gondolatától is viszketnek az ujjaim.

(És azt még nem is írtam, hogy a minap rendeltek (volna) tőlem 100, azaz egyszáz darab horgolt mobiltokot, első körben... És hát ez azon pillanatok egyike, amikor muszáj nemet mondani, mivel ezzel egyidejűleg a nap huszonnégy órájához nem tudtak plusz hatot biztosítani. Ettől függetlenül nagy megtiszteltetés ez nekem, kiváltképp egy férfiembertől.)

Amikor én még (válogatós) kislány voltam...

2011-09-18T21:37:00.002+02:00

Megvan annak már egy hónapja is, hogy gasztro-vonalon egy kis önelemzést kértek tőlem, és rögvest leszögezném, hogy nem azért odáztam ilyen sokáig a témát, mert vad nonkonformista lennék, hanem mert büdös nehéz megválaszolnom azt a kérdést, hogy milyen kajákat szerettem gyerekkoromban. Mert gyakorlatilag semmilyet. (Pedig két teljes relaxáló habfürdőzés idejét is rááldoztam - agyilag a fürdőkádban vagyok a legtermékenyebb - mégis elég gyér lett a felhozatal.)

- Legyen az első a tea, ami ugye nem étel, de a családi legendárium szerint abból nem ismertem mértéket, és igazából ez a mai napig sem változott. (Fő kedvenc a citromos Lipton sok mézzel és sok citrommal.)

- Bundás kenyér, természetesen teával. Nagy bánatomra a férjem már a szagától is rosszul van, így lőttek nagy közös bundáskenyerezéseknek, a gyerekeink viszont egytől egyig imádják, úgyhogy győzött a családi túlerő. (D. pedig visszakapja, mert a nagy közös túró-, szilvás- és egyéb gombócozásoknak is lőttek, miattam. Én azoktól vagyok rosszul, különös tekintettel a pirított zsemlemorzsa szagára.)

- Csíkos tetejű sütemény, a nagy rejtély. Na, ilyet nem ettem már vagy 20-25 éve, mi több, nem is láttam. Arra emlékszem, hogy sárga piskótarétegek között volt valamilyen krém, és a fő ismertetőjele, hogy a tetején átlós vonalakban húzódtak barna és fehéres krémcsíkok. Kiscserkész koromban faluhelyen éltem egy kocsma szomszédságában, és a vasárnapi ebédek után rendre onnan szereztük be az imádott csíkostetejű adagjainkat. A kocsmafüst kicsit ugyan megadta a bukéját, de az úgy volt az igazi. (Ha valaki gasztroblogger esetleg tudná, hogy miről van szó, semmiképpen ne tartsa magában!)

- Rántott csirkemell. Azt hiszem ehhez nem is tudok túl sokat hozzáfűzni.

- Utasellátó rúd. Még egy édesség. A horgolós nagyanyámmal elég sokat vonatoztam (nagy mászkálós volt annak idején, engem pedig vitt magával mindenfelé, amivel nem is lett volna semmi baj, ha nem kellett volna a vonatindulás előtt minimum egy órával korábban kiérni a állomásra), és ilyenkor mindig Utasellátó rudat vett nekem. (Később pedig már magam is képes voltam erre a bonyolult feladatra.) Szerintem ez egy eléggé közismert cucc, henger alakú csokis ostya megtöltve valami iszonyatosan édes lónyál-jellegű (rumízű?) krémmel, ami erősen emlékeztetett a télifagyi belsejére. Mondjuk azt is szerettem.

Úgy látom, meg is van az öt tétel, bár egyértelműen okosabb dolog lenne édességes témában nyilatkoznom. Mondjuk valamikor máskor, mert mindjárt kezdődik a szokásos esti filmadagunk, a lengyel Krowka cukor és a sárgabarackos-kekszes Bocicsoki pedig sokkal többet érdemelne egy összecsapott posztnál. Még annak ellenére is, hogy hosszú hónapok óta egyikkel sem kerültem közelebbi kapcsolatba.

(A végén még kiderül, hogy egy full szeretethiányos gyerek voltam - mert ugye az elfogyasztott édességek mennyisége egyértelműen erre utal -, anyukám meg majd jól felhív holnap, hogy ugyan mi volt nekem anno a nagy lelki bánatom, amit végtelen mennyiségű Utasellátóba és télifagyiba kellett fojtanom. :) Hát azt én sem tudom, de legalább már javulok.)

És hogy egy hangyafarkincányit se legyek nonkonformista, kivételesen tovább is gurítom a labdát, gondolkodjanak csak mások is a fürdőkádban. Legyen mondjuk: Thea, Ildikó, Szilvi, Kikocs és Altair. (Ági is eszembe jutott, de neki így már nagyon összegyűlnének a labdák. :) )

Az ügyes apukákat lecsokizzák

2011-09-15T10:27:00.003+02:00

Mindazon kellemetlennek véletlenül sem nevezhető tények tükrében is röpködök az ősz feletti örömömben, hogy hajnali hétkor már bukdácsolva rángattam befelé a ruhaszárítót a teraszról, miközben a rángatástól mindenfelé ruhák potyogtak, és hideg eső szakadt a nyakamba. Tettem ezt abban a biztos tudatban, hogy D. korábban elment dolgozni (mert tegnap bizonyos technikai gubancok miatt a délután két óra már itthon találta és mert aki hajnali hétre beér, az csokit kap, mint a lovak), így nekem kell a három gyerekkel bevállalnom a reggeli ovis túrát. Nem baj, én a hirtelen jött évszakváltásnak örültem, a nagyfiú és a leány annak, hogy előkerült a medvés és a helókittis esernyő, plusz gumicsizmában lehet pocsolyázni, a Gombócforma pedig végre nem hiába verte tíz percen keresztül a kinti cipőjével a bejárati ajtót. Valójában szarrá áztunk az óvodáig, de legalább az esti fürdetést nem egyedül kell levezényelnem, és D. is csokival indíthatta a napját. Éljen az ősz, és tényleg éljen!

Hamupipőke a harcmezőn

2011-09-13T21:54:00.004+02:00

Közérzetileg ma nagyjából olyan voltam a tegnapi rémség után, mint akin áthajtott Macó a billenőkocsijával (ha még nem mondtam volna, imádom a Toy Story mindhárom felvonását), de legalább megúsztam egyetlen gyerekadagnyi Nurofennel.

Ma másik frontvonalon vártak rám a mindenfélék.

Az óvodába érve például se köpni, se nyelni nem tudtam, amikor a mosdóból olyan ábrázattal került elő a lányom, mint akinek erőből behúztak egy jobbhorgost. Az arca egyik fele lehorzsolva, megdagadva, a szeme alatt pedig nonfiguratív lila mintázatok virítottak. Szikrázó szemekkel néztem széjjel, hogy vajon melyik macsó kisklambót is kellene sarokba szorítani, amikor az óvónők elmesélték, hogy az én ártatlan és babaképű szőke lányom a mentalitását illetően kitesz öt eleven nagycsoportos fiút is, a baleset is azért történt, mert hiába pofázták el neki ezerszer, hogy nem szabad felmászni arra a nagy farönkre az udvar közepén. (Kicsivel később a bátyja még annyit hozzáfűzött a sztorihoz, hogy ő épp egy távolabbi homokozóban tartózkodott, amikor az eset megesett, a nagy ordításra viszont odarohant, és számon kérte az egyik óvónőt, hogy ugyan miért nem szedték le ahelyett, hogy ezerszer rászóltak, vagy ha már nem, akkor miért nem szóltak neki. Hogy ebből mennyi igaz, és mennyi a vetítés része, azt nem tudom, de ők váltig állítják, hogy így volt, mi pedig még most is ezen röhögünk az apjukkal.) Egyébként nem hibáztatok én senkit, ismerem jól a kölkeimet, a teraszról is estek már le úgy, hogy fél méterre álltam tőlük. (És én még azt hittem, hogy a házi kisördögök földre szállt angyalokká transzformálódnak a közösségben, sőt egyéb blogokban is megosztottam ezt a bölcsességemet. Most már látom, hogy hiba volt..)

Az ártatlan kinézetű leányt egyébként nem kell félteni, némi borogatás és körömvirágozás után már kutya baja sem volt, sőt amikor délután a postás becsengetett az újdonsült Kata-féle medvejeles ovis ruhazsákkal (plusz egy grátisz kistáskával, hogy a többit ne is említsem), azt is elfelejtette, hogy egyáltalán farönk van az óvoda udvarán. (Kata blogját elnézve egyébként majdnem úgy is tűnhet, mintha csak nekünk ontaná a sok szépséget. :D)

Voltak egyéb történések is, amik nem töltöttek el túl sok derűvel, konkrétan Ricsinek nem lett valami fényes az iskolaérettséget vizsgáló felmérője. Olyanokat mondtak, hogy az értelmi képessége remek, hét éves szintjén van, de (és itt van a kutya elásva) erősen fennáll a kereszt dominancia gyanúja (ez valami olyasmit jelent, hogy bal szemes és jobbkezes, holott így inkább balkezesnek kellene lennie), ami erősen visszaveti a ceruzával való kapcsolatát. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy utál rajzolni, ezek szerint most már megvan az oka is. Simán lehet, hogy emiatt nem lesz iskolaérett (pedig én csak amiatt aggódtam, hogy öt percig sem tud megülni a seggén), de addig még megjárunk néhány speciális vizsgálatot.

(Ha valakinek esetleg van személyes tapasztalata az iskolaérettség kapcsán, mint például, hogy jó volt/nem volt jó időben elkezdeni az iskolát, vagy jó volt/nem volt jó ráhúzni egy grátisz nagycsoportos évet, az légyszi ossza meg a közzel (vagy velem), mert nagyon zöldfülű vagyok a témában. A mi családunk várakozás-párti, és eddig senki nem bánta meg, de kíváncsi lennék mindenféle véleményre.)

Bioritmus-borogató házi fesztivál

2011-09-13T10:51:00.001+02:00

A tegnapi nap csont nélkül kiérdemelte az Év Legszarabb Napja címet, de azt is mondhatnám, hogy így járnak azok a sok-sok lábon álló fehérnépek, akik huzamosabb időn keresztül kizsigerelik önmagukat.

Az egyetlen szem lányom ovikezdése miatt csakis addig izgultam, amíg be nem értünk a csoportszobába. (Az eset érdekessége, hogy ő még addig sem, sőt alig várta, hogy óvodás berkeken belül végre duplo-medveházat építhessen a bátyjával és annak cimborájával. Mintha itthon nem lehetne...) Olyan, hogy beszoktatási idő, szóba sem jött. Na - gondoltam -, biztos meglesz majd ennek a böjtje, de ebéd után is egy boldog és vidám kisasszony ugrott a nyakamba, úgyhogy minden aggodalmam tovaröppent.

Legalább volt valami jó is.

Aztán teljesen más formában jött a feketeleves. A kötelező itthoni szieszta idején heveny migrénnel olyan szinten ágynak estem, hogy egy-egy szó kinyögdelése is komoly problémákat okozott. Szokott nekem fejfájásom lenni, nem is kevésszer, de ez most minden eddigin túltett. D. elég sokáig dolgozott, és ha munka után nem fut be anyósom egy röpke unokalátogatásra (vagyis akkor még azt hitte, hogy röpke lesz...), hát nem is tudom, mi lett volna. Így viszont menten ágyba lettem parancsolva, és a továbbiakról csupán halovány emlékfoszlányaim vannak. Próbálkoztam mindenféle praktikával (fejmasszázs, hideg vizes borogatás, pirított szezámmag, mentolos fürdő, kétféle ütős antibio cucc, sőt még a kölkök nurofenes flakonjába is beleittam), egyedül a sós kávét nem próbáltam ki, mert attól tutira behánytam volna. Tettem néhány erőtlen felkászálódási kísérletet is, de rendre kicsúsztak a padlón felejtett eperkés hajgumik a lábam alól, és megállás nélkül forgott a szoba. Aztán megadtam magam a migrénes rémnek, és lényegében úgy kiütöttem magam, hogy kicsivel éjfél előtt ébredtem fel abban a biztos tudatban, hogy este nyolcnál tutira nem mutathat többet a vekker. Még akár egy film is lecsúszhatna...

Végül persze film mégsem csúszott le, helyette a pizsama csúszott rám, miközben D. meg is dorgált, hogy többet kellene pihennem, mert a napi hat óra hosszú távon nem túl kifizetődő, és egészen biztos, hogy most is amiatt lázadt a szervezetem. És ebben még csak a gyerekeket sem lehet hibáztatni, mert ők pontban nyolckor lefekszenek, és mukkanás nélkül alszanak a reggeli ébresztőig. Én viszont valóban sajnálom alvással tölteni a drágaságos esti órákat, amikor kettesben lehetek a férjemmel, filmezhetek, horgolhatok, vagy tehetek bármit, ami jó nekem, és amit csak úri kedvem diktál, bár most nagyon úgy tűnik, hogy nem is az a jó nekem, ami jó nekem. :) Érthető.

A nagyobb gyermekeimtől pedig reggel bocsánatot kértem, amiért kénytelenek voltak anyai jóéjtpuszi nélkül elaludni, de a fiam olyan kedves szavakkal vigasztalt, hogy "Nem baj anya, tudjuk, hogy beteg voltál, de legalább tudtál pihenni, és nem haltál meg itt nekünk, mint Kossuth Lajos".

(Márciusban annyira röhögtünk a Kossuth-féle párhuzamán, hogy azóta is rendszeresen emlegeti.)

Paradicsomos Gombóc

2011-09-12T14:41:00.001+02:00

Winter Collection - fázós telefonoknak

2011-09-12T09:34:00.001+02:00

A megtáltosodás első lépései

2011-09-11T11:42:00.005+02:00

Péntek este le kívántam volna fotózni a nyaralás utáni itthoni (áldatlan) állapotokat (szennyes ruhák és egyebek tekintetében), de aztán úgy voltam vele, hogy amíg előveszem a fotómasinát, addig pont ki tudok pakolni egy fél bőröndöt, és így inkább az utóbbit választottam.

Már akkor tudtam, hogy alapjaiban fogom megreformálni a rendhez fűződő érzelmi viszonyomat, amikor a D. rokonságától a Balaton felé vettük az irányt. Komolyan mondom, én olyan szimpatikusan rendszerető családot még életemben nem láttam (a férjem jelleméből kiindulva jó erősre is sikeredett az a vérvonal), mellettük egyenesen egy trehány disznónak éreztem magam, aki folyton szélmalomharcot vív a vasalatlan ruhatömegekkel, a mindenfelé széthagyott játékokkal és a szobasarkokban észrevétlenül poroszlánokká hízott pormacskákkal.

Mindezek eredményeként péntek estére már a helyén volt minden nyaralásból hazahozott kellék (ilyenre tán még nem is volt példa a történelemben), a ruhák tisztulási folyamatának pedig kizárólag a mosógép kapacitása szabott határt.

Szombaton aztán megtorpant a folyamat, mivel D. akkorra hívta meg a kollégáit egy laza nyárbúcsúztató bográcsozásra. Lett volna két órám mindent rendbe vágni (beleértve magamat is), így kénytelen voltam afféle választás elé állítani, hogy szép házat vagy inkább szép feleséget akar mutatni a vendégeknek, mert hát megtáltosodás ide vagy oda, a kettő együtt sajnos nem fog menni. A férjem (aki - mint oly sokszor említve vagyon - a rendszerezés és a logika nagymestere) erre azt mondta, hogy szerinte remekül lehet festékes hajjal is nappalit porszívózni, és igaza is lett. (Mielőtt bárki rosszat gondolna róla, meg kell jegyezzem, hogy neki kábé ötször annyi melója volt az egész procedúrával, mint nekem, szóval ő sem Nemzeti Sportot olvasgatott közben a pihenőszékben. És nem csak azért, mert fikarcnyit sem érdeklődik a sport iránt.)

Délutánra aztán meg lett szervizelve minden (beleértve magamat is), a kölkök viszont szerencsésen megbolondultak addigra. Az elsőként született vezérmedvének például fixa ideája volt, hogy pörit nagy tételben kizárólag ő tud főzni, és neki aztán ne is segítsen senki, a húga pedig pont akkortájt akart a legjobban biciklizni a rendelkezésére álló maradék kétszer két méteren, amikor a legmagasabbra rúgott a létszám, miközben az óhatatlanul is az útjába kerülő Gombócformát borogatta.

A vendégek egyébként el voltak alélva mind a háromtól, a legtöbben azonnal gyereket akartak maguknak, mi pedig buzgón mondogattuk, hogy mielőtt végleg rászánnák magukat, túlélőtábor gyanánt el kellene tölteniük nálunk egy komplett hétvégét. Csak hogy ne érjen senkit meglepetés.

(Én pedig a füredi és a tihanyi fotóimtól vagyok elalélva, és bízom benne, hogy a nagy megtáltosodásom közepette egyszer azért eljutok odáig is, hogy mindezeket megosszam a közzel.)

Rózsaszínű rohamsisak sajnos nem volt

2011-09-09T20:41:00.001+02:00

Anyátok majd megmutatja

2011-09-08T16:43:00.001+02:00

Zamárdiban a kalandpark pontosan addig hagyott hidegen, amíg a látószögembe nem férkőzött két darab hatalmas, átlátszó, vízen lebegő labdaszerűség. Előtte kizárólag fotósként funkcionáltam, aki kábé kétszáz kattintással dokumentálta, ahogy a legidősebb gyermeke karácsonyfának öltözve és félelmet nem ismerve küzdötte végig magát a 130 centiméter alattiaknak szánt összes erdei ügyességi pályán. (Hatan alkottunk neki díszkíséretet, úgyhogy a családi társulat igazi középpontja lett.)

Aztán egy óvatlan pillanatban megláttam a vízigömböket, amiktől legalább olyan ujjongásban törtem ki, mint a lányom Füreden egy óriási méreteket öltött (és dekorációs célokat szolgáló) helókitti láttán. De a nagyobb baj az volt, hogy a golyóbisok említése után a gyerekpályák ördögének is lankadt a lelkesedése, ettől fogva túlélőtúrázás helyett inkább mászott volna befelé a labdaformába. (A húga pedig közölte, hogy ő is belemenne egy rózsaszínbe, ha lenne... Ki hitte volna.)

Végül aztán testközelbe kerültünk a buborékokkal, Ricsi pedig hatalmas lendülettel röppent az egyikbe befelé, majd mindjárt utána legalább olyan sebességgel kifelé. Állítólag megijedt a hirtelen beáramló levegőtől, vagy ki tudja, Nonó pedig a noszogatásra csak a vállát vonogatta, meg szégyellősen bújt bele az apja nyakába. Na, mondom, micsoda vérszegény banda ez már, nézzétek csak anyátokat, aki majd mindjárt megmutatja nektek a tutit, aztán lehet utána csinálni.

Hát, kész röhej volt... Kérdeztem a bubifújó pasitól, hogy akkor most ezt eszik-e vagy isszák, álljak benne, vagy inkább feküdjek, amire az volt a válasz, hogy ne tervezzek semmit, úgyis csetlek meg botlok majd mindenfelé. (Minek néz ez engem, he?!) A kedves családtagok közben remekül szórakoztak azon, hogy milyen buli már, ha valaki mondjuk belehány a bubiba a víz közepén, aztán mire kihúzzák a partra, párszor megpörög körülötte a rókakoma is. Szóval ilyen mesés körülmények közepette kellett útnak indulnom NÉGYKÉZLÁB, miközben kínomban annyira röhögtem, hogy alig bírtam vízre négykézlábazni magam. Őszintén szólva nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy az első percben visszakozzak, de akkor azt hallgathattam volna még a jövő nyáron is.

Aztán persze minden hepi lett, bazi nagyokat vágódtam mindenfelé, és roppantmód élveztem a mókát, amit a két nagyobb gyerek olyannyira megirigyelt, hogy kicsivel később külön kérés nélkül ugrottak bele maguk is egy-egy példányba.

(És tényleg minden egyes kiegyenesedős alkalommal hatalmasat rántott rajtam a gravitáció, bár a partraszállás után D. elárulta, hogy az igazából nem a gravitáció volt, hanem a bubifújó jóember rángatta a madzagot a poén kedvéért. Na, így legyen az embernek egyensúlyos önbizalma!)

Bugyi nélkül Zamárdiban

2011-09-07T19:35:00.003+02:00

Néhány napos totális kiszolgáltság után a hónunk alá kaptuk mind az ötszáztizenkét darab utazótáskát/kézitáskát/hátizsákot/szatyrot, plusz a három gyereket, és továbbálltunk a D. rokonságától. A tény, hogy náluk arany életünk volt, az csak enyhén fedi a valóságot. Úrilét volt az kérem szépen, nem kevesebb. Reggelente például hiába mondtam, hogy köszönöm, nem kávézom, sosem kávéztam, mert az én édes számnak a kávéíz keserű, olyan mézédes tejszínhabos kapucsínókat hoztak a helyembe, amik után a tíz ujjamat megnyaltam, és ráadásul olyanokat is mondtak mellé, hogy maradjak csak nyugodtan a szobánkban, aludjak, olvassak, blogoljak, képszerkesszek, vagy tegyek bármit, amit csak úri kedvem diktál, mert ők tudják, hogy milyen dög fárasztóak a hétköznapok három ilyen miniatűr korkülönbséges medvefülűvel, elvégre nekik is annyi van, csak már felnőttek. Úgyhogy szanaszéjjel voltunk kényeztetve, és akkor a kulináris vonalat még nem is említettem, amire inkább nem is gondolok, sőt talán meg is kérem D-t, hogy minimum egy hónapra dugja majd el otthon a szobamérleget, ha nem akar egy magába roskadt, depis feleséget magának.

Elindultunk hát egyenesen a magyar tenger irányába, amiért nem is tudom, hogy én vagyok jobban meglőve, vagy a gyerekeim. (Az apjuk meg szépen lassan akklimatizálódik a Balatonfan családjához.) Gyorsan kerítettünk egy szállást (nem volt nagy kaland így szezon után), majd belevetettük magunkat a nagybetűs Életbe, de leginkább a Balatonba.

Gondolkodni azt nem nagyon tudtam (az előző napokon ugyanis azt sem kellett, megtették helyettünk), így esett meg, hogy a legelső Zamárdiban töltött pancsikolásra nem vittem magammal semmit (víz van, fürdőruha van, más meg minek alapon), csak amikor aztán véget ért az iszapháború utolsó felvonása, akkor ott pislogott mindenki (mármint én és a gyerekeim) egy szál - iszaptól és víztől szétázott - fürdőscuccban. No törölköző, no tiszta váltóruha, különös tekintettel a száraz alsóneműkre. Hazamenni (értsd szállásra) senkinek nem volt kedve, ahhoz túl sok volt a hal és túl nagy jókedv, tiszta szerencse, hogy a babakocsi legaljából végül előkerült néhány ottfelejtett és finoman szólva viseltesebb (minimum négynapos kosztól ragadó, de legalább száraz) ruhaféle, amiket ránézésre mintha csak a kutya szájából rángattak volna ki. Ricsi meg is kérdezte, hogy akkor ugye most úgy nézünk ki, mint a jöttmentek (anyja szójárása), de engem nem érdekelt, a célnak pont megfelelt mind, és legalább nem látszottak át, így vélhetően senkinek sem tűnt fel, hogy a bugyi- és gatyaféleségeket teljes egészében nélkülöztük a következő pár órában, mivel azokat még széjjelkoszolódott és kutyarágott verzióban sem találtam.

A kölkök egyébként napi rendszerességgel lére vannak hajtva rendesen. Az alvás, mint fogalom teljesen kiesett a szótárukból, ami főleg a legkisebb Gombócformától nem mindennapi mutatvány. (Mondjuk ő helyette eszik.) Aztán persze olyan is volt, hogy az elsőszülött úgy kidőlt, hogy a délután négyes kicsike (és kötelező) pihenője másnap reggelig tartó horpasztásba torkollt, pedig én próbáltam ébreszteni, olyanokat mondtam neki, hogy Ricsikém, ébredj, megyünk fagyizni, meg Ricsikém, emlékszel-e arra a fagyira, amit micimackós perselyben mérnek, és amiért úgy három napja hisztizel, na, most megkaphatod, ha felébredsz, de nem ébredt. (Igazából jobban is tette, mert előtte már olyan baromság miatt műsorozott, hogy ne vegyünk semmi kaját, hanem majd azt a halat együk meg, amit ő kipecázik a vízből, és hát ugye mondanom sem kell, hogy ilyen alapon családilag haltunk volna éhen a második napon.)

Panaszra amúgy nincsen okom, a nagyszülők bébiszittelnek rendesen (ilyen nyaralásunk sem volt még), és már Balatonfüreden is jártunk, ahol úgy ezerszer mozgathattam meg az ujjamat a fotómasina exponálógombján. Meg amúgy is, a Tagore sétány nélkül nekem már sok-sok éve nem nyár a nyár.

(folyt. köv. valamikor)

Kulináris Gombóc szabadtéri változatban

2011-09-05T21:33:00.001+02:00

Mindenféle szájalások hajtémában

2011-09-04T20:55:00.001+02:00

Idegen nő az utcán:

- Ó, micsoda hatalmas göndör fürtök! Gyönyörű ez a kislány!
- Köszönjük, de kisfiú.
- Akkor még szebb!
- (Jó, de hol itt a logika?)

Nonólány a strandon, miután az anyja több ízben megmerült a habokban, majd napon száradt racka hajkoronával és bögölyforma-napszemüveggel felszerelkezve megközelítette a gyerekpancsolót:

- Nézd Nonó, itt jön anya!
- Nem, ez biztos nem anya. Ez nem lehet az én anyám!

Első felvonás sokszínűben

2011-09-04T10:24:00.002+02:00

Országátívelés, első felvonás

2011-09-02T16:25:00.002+02:00

Így visszagondolva minden pontosan úgy alakult, ahogy az a legcsekélyebb mennyiségű illúzióadag nélkül várható volt.

- Hajnalban indultunk, hogy a gyerekek az ötezer kérdés (per perc) feltevése helyett édesdeden aludjanak, ellenben a gyerekek egyetlen árva percet sem pazaroltak ilyesmire, helyette már a második saroknál elhangzott a kérdés, amitől minden szülő vonyítva fonni kezdi a haját: Mikor-érünk-már-oda? (Hát kedveseim, büdös soká!)

- A plusz két főt számláló másik generáció miatt két autóval kellett jönnünk, a kölköknek pedig rettentően jó buli volt minden egyes benzinkutas pisiszünet alatt megvariálni az elhelyezkedésüket. (Nem úgy az apjuknak a gyerekülések folytonos ide-oda szerelgetése.)

- Egyébként éppen az apjuk kezdte a műsort azzal, hogy egy kinek-a-lába-hová-lóghat kezdetű magasfrekvenciás (és hátsóüléses) őrültekháza alatt kijelentette, hogy most akkor vagy átül két gyerek a nagyszülők mellé, vagy ő száll fel a legközelebbi vasútállomáson az első hazafelé tartó vonatra. (Ez volt az a pont, ahol harsány röhögésben törtem ki az előre borítékolható megnyilvánulásai miatt.)

- Csekélyke nyolc óra alatt sikerült is elérnünk a célállomást, bár ebben benne foglaltatik egy grátisz megálló Zamárdiban, ahol a medvefülű népség úgy bezsongott a Balaton szagától, hogy ruhástól vetették magukat a vízbe.

- Most az van, hogy mióta (úgy egy napja) a D. rokonságát boldogítjuk, a Gombócforma leszokott nappali alvásról (aminek megüresedett helyét a nyűglődésnek adta át), a bátyja pedig még éjszaka is horgászni menne, és kiköltözne a kert végében folydogáló Zala partjára, amiben halak ugyan nincsenek, de akár lehetnének is. A leány még teljesen normális tüneteket produkál.

Fotók is készültek számolatlan mennyiségben, viszont átjátszókábel híján a képi élményt egyelőre kénytelen vagyok megtartani saját magamnak.

Lelkendezzünk-e a rendmániás férjünknek?

2011-09-01T11:46:00.002+02:00

- Képzeld D., találtam egy olyan jó fotóblogot! Nincs benne semmi extra képkidolgozás, elvont művészi beállítások, teljesen életszerű és emberközeli az egész, és annyira de annyira jó, hogy nem is tudok betelni vele! Van ott mindenféle téma, család, madarak, ablakok, étel az asztalon, széthagyott újságok és...

- Megfogtak a széthagyott újságok, mi?

Utónyári barangolások a medvejel előtt

2011-08-31T16:22:00.007+02:00

Amíg nem jött szembe velem három sor üres, ovisjellel szépen felcímkézett ruhásszekrény, addig bele sem gondoltam abba a kilátásba helyezett egygyerekes - csendességes létbe, ami szeptembertől délelőttönként a nyakamba szakad.

Az intézményesítésnek köszönhetően a medvefülű kompánia eddigi egyharmados óvodai érintettségét most már ugye kétharmados követi, én pedig tapasztalt és előrelátó anyaként (de főleg azért, mert nem mindennapi luxus, hogy az ember leányának a férje szabadságon van) már mindennemű kapcsolódó okmányt is beszereztem. Aztán - hogy össznépileg szokjuk a gondolatot - beólálkodtunk az oviba olyan ürüggyel, hogy megnézzük, vajon kinek hol lesz a szekrénye.

Ricsi egyik kezével a falat támasztotta, a másikkal a kockás térdgatyája szélét rángatta, és a tőle már megszokott nagyfiúsan laza allűrrel nyugtázta, hogy itt bizony minden a régi, miközben a húga valami eszeveszett sebességgel kutatott neki beígért medvefej-jel után.

(- És te Nonó milyen jelet szeretnél magadnak?
- Meddét!
- Óóó, hát macijelünk az sajnos nincs.
- Akkoj is meddét szejetnék!
- Hát, ha te ettől szívesebben jössz majd közénk szeptembertől, akkor csinálunk neked egy macijelet. Ezen ne múljon!

Nyomatékosítás gyanánt pedig a következő alkalommal kapott egy horgolt csoportjelet és egy medvés nyakbavalót, made in óvoda. A legendárium szerint a felettébb rendes személyzet összesen egyetlen kapcsolódó kérést utasított el a múltban, amikor egy zsenge hároméves önjelölt kiskalóz halálfejet rendelt volna magának dupla lábszárcsonttal. És hát erre azt mondták, hogy bocs, de inkább nem.)

Most viszont hiába kutatott a leány, még csak hasonló állatot sem talált, és már épp fátyolosodni kezdett a szeme, amikor gyorsan megvigasztalták, hogy mire megkezdi az ovit, addigra garantáltan ott röhög majd a macifej is a bátyja szekrényének a szomszédságában.

A kezdéssel viszont még várunk egy keveset.

Most ott tartunk, hogy - amennyiben az apjuk hirtelen felindulásból nem fújja le a bulit, ami olykor erősen sanszos - akkor hamarosan a nyakunkba vesszük az országot, és tiszteletünket tesszük a D. tőlünk legtávolabb élő rokonságánál, és még valahol máshol is. Már ha ugye eljutunk odáig, mivel az elsőszülött reggel óta fasírtban van az apjával a merőben eltérő csomagolási elképzeléseik miatt, ami magyarul annyit tesz, hogy ezidáig D. kábé ötször pakoltatta és/vagy pakolta ki a fia komplett horgászcuccát és egyéb felettébb fontos bazárkészletét az autóból, amit az illetékes minden egyes alkalommal vissza is csempészett. (Mi több, a két leleményes rongyosbundás még egy kötelet is előkerített, amivel a műhelyasztalt egyenesen az autó hátuljához kötötték, mondván így nem foglalja le a helyet a csomagtérben. Logikus.) Természetesen több ízben is elhangzott az ilyenkor szokásos "jó, akkor vigyétek a sok szart, sőt pakoljatok nyugodtan a helyemre is, majd én itthon maradok" kezdetű örökzöld, ~~amin én már csak röhögni tudok,~~ hát nem tudom, ezek a férfiemberek valahogy nem bírják idegileg a készülődést, nem is tudom, mi lenne, ha nekik kellene összerakni egy fészekalja gyerek másfél hétre elegendő mindenféléjét.

Ha mégis sikerül dűlőre jutni a kérdésben, akkor még bármi is lehet a dologból, ugyanis a változatosság kedvéért most viszünk magunkkal egy-egy ~~bébiszittert~~ nagyszülőt is. Remélem, nem fogom visítva várni a szeptember tizenkettőt, és aznap - hónom alatt a két nagyobb gyerekkel - már hajnali hatkor rugdosni az óvoda kapuját. Ennél több elvárásom asszem nincs is.

Az elméleti kánaán kezdete

2011-08-29T10:31:00.004+02:00

A férjem péntek délután ötkor lehelyezte a monogramos tollát az íróasztalára (ha egyáltalán még megvan neki a monogramosa), ezt követően felszólította a kollégáit, hogy piszlicsáré ügyekben nehogy hívogatni merészeljék, majd vett egy nagy levegőt, és megkezdte a kéthetes nyári szabadságát. Mondhatnám, hogy nem vágtam már a centit, de vágtam.

Ez lesz csak az igazi kikapcsolódás - gondoltam -, végre nem egy szál magamban fogok belezavarodni az egymásnak merőben ellentmondó igények teljes körű és egyidejű kielégítésébe, sőt olykor akár még egy-egy délutáni szieszta is befigyelhet a napirendbe. Nagy tervekkel indultam.

Aztán kiderült, hogy D. is nagy tervekkel indult...

Hétvégén még ugyan haverok voltak bulival (születésnap okán házhoz jöttek, hogy én se maradjak ki a jóból), folyt a sör meg a málnaszörp, még dobozos lilatehenest is kaptam egy olyan cserepesvirág-költeménnyel, amire ahányszor ránézek, annyiszor akarom elsírni magam a gondolattól, hogy ez a szegény teremtmény vajon vízhiányba, túlöntözésbe, vagy apró gyerekkezek általi megmunkálásba fog belehalni ebben a jelen pillanatban nem éppen dísznövénybarát háztartásban. (Ja, és nekem még szülinapom se volt, ilyen jófej haverjai vannak a férjemnek.)

Ez volt a mézesmadzag.

A hőn áhított kétszülős nappalok ugyan valóban a jelen részét képezik, viszont a két szülőből az egyik (és ez nem én vagyok) már hajnal óta egy monumentális terasz-projekten dolgozik, ami annyit tesz, hogy a következő negyvennyolc órában nagyjából háromszor annyira kell figyelnem az apró medvefülű népségre, mint egy átlagos hétköznapon. Megy a hegesztés, a fúrás meg kalapálás ezerrel, ezek meg persze, hogy ott akarnak lenni, ahol dübörög a poros tesztoszteron, nem is tudom, mivel fogom távol tartani őket a nem éppen gyerekbarát férfimunkálatoktól.

De nem panaszkodom, így legalább fél métert sem ránthat a Gombócformán a gravitáció, amikor majd ártatlanul megkörnyékezi a terasz széleit, ebből kifolyólag nekem sem kell folytonosan a szívszélhűdés jeleit tapasztalnom magamon.

(És még hátravan a kedvenc fatárolóm felépítésének második felvonása, plusz egy eklektikus kiruccanás a messzi távolba, úgyhogy az unalomba már nem fogok belepusztulni, de ezen kívül semmi sem bizonyos.)

Alkonyati lopakodó

2011-08-28T08:33:00.003+02:00

Képkomment:

Este hét után nincs apelláta, kötelező jelleggel rendbe kell tenni az udvaron a széthajigált bazárokat, amihez a leánynak nem fűlött a foga. Jobb bulinak tűnt a derekára strandtörölközőt, a fejére fürdőbugyit, a vállára pedig távcsővel bélelt szimatszatyrot penderíteni, és elbújni a tuják közt. Mondjuk nem tartott sokáig a rejtőzködős móka, mivel néhány jól fejlett kereszteshátú is előszeretettel tanyázik ugyanott... :)